§ X. Rész

Sziasztok! Itt a következő rész, olvassátok szeretettel. Kicsit hosszú rész lett, de azért remélem, el fogja nyerni a tetszéseteket. Köszönöm a véleményeket, és külön köszönet az oldalmegjelenítésekért.

X. Rész

... Megcsókolhatom? ...

Lesétáltunk a lépcsőn majd belekóstoltam a zamatosnak tűnő alma nektáromba és egy elégedett sóhaj hagyta el a számat. Lysander erre felfigyelt majd kérdőn rám pillantott.

-          Nagyon ízletes. – bólintottam, amire elnevette magát. Őszinte volt a nevetése kelletlenül is felgyorsult a szívverésem. Néha tényleg úgy érzem, mintha álmodnám ezt az egészet, nem lehet valós, túlságosan szép, hogy boldogok vagyunk egymással. Kezdek félni, hogy később valami rossz dolog volt történni, hisz általában a felhőtlen boldogságot mindig valami tragédia vagy ármány váltja fel.  Az elmélkedésemből Lysander hangja rángatott ki.

-          Örülök neki. Ne vigyem a táskád? – kérdezte aggódó hangon majd a homlokán ráncok jelentek meg.

-          Nem dehogy. Nincs benne sok cucc, és nem...- de nem tudtam befejezni, mert hirtelen kikapta a kezemből a táskám és vaskos markaiba zárta. Őszintén nem nagyon akartam ellenkezni, jólesett, hogy törődtek velem, és végképp az esett jól, hogy ezt Lysander tette. – Köszönöm. – mormogtam majd rámosolyogtam.

Csendben sétáltam mellette, egyikünket sem a bőbeszédűség jellemezte. Mind a ketten inkább néztük a járkáló embereket kerülve egymás tekintetét kerülve a felesleges szavakat. Mind a kettőnk pontosan jól tudta - vagy legalábbis remélem, hogy Lysander tudja, hogy mit érzek iránta, ha bár még magamban sem nagyon merem kimondani-, hogy mit érzünk egymás iránt.

-          Tetszik, hogy önmagadat adod, az igazi Yukikot, és nem vagy olyan felszínes, mint az átlag nők. Az is rettentően tetszik, hogy mennyire érdekel a természet, mondjuk, azt betegesnek találom, hogy minden csigát arrébb teszel a járda szélére- őszinte, mély nevetésére akaratlanul is lúdbőrös lettem - de ez is azt igazolja, hogy mennyire odafigyelsz másokra. Még sosem találkoztam ilyen lánnyal, mint te. – zárta le a mondatot majd szorosan magához ölelt. Nem volt nagyon praktikus így sétálni, de nem is számított csak az, hogy ölelhetem, és rettentően őrjöngtem belül boldogságomban, hogy most már megbizonyosodhattam az egyik nagy félelmemről-, ami megint alaptalanul élődött bennem-, hogy nyilvánosan is felmer vállalni. Úgy mosolyogtam magamban, mint egy 10 éves bakfis, mondjuk valójában legbelül ennyinek is éreztem magam. A hideg szél csípősen az arcomba fújt, és akaratlanul is jobban odabújtam Lysander oldalához. 

-          Fázol? – kérdezte egy kis idő múlva.

-          Nem. – válaszoltam gyorsan, de a fogaimnak nem tudtam parancsolni szüntelenül                                   

csapódtak egymáshoz, olyan mértékben, hogy az már kezdett fájni. Pár néma perc után Lysander szorosabban ölelt magához és belecsókolt a hajamba. Ez a gesztus olyan egyszerű és magától értetődőnek tűnik, de mégis annyira romantikus.

-          Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha elmennénk hozzánk, meginnál egy forró csokit csak azért, hogy felmelegedj, utána pedig kocsival hazavinnélek? – kérdezte halkan Lysander majd elkezdte cirógatni az oldalamat. Az érintése még ebben a jeges időben is szinte perzselt a bőrömön.

-          Messze laksz? – kérdeztem én is olyan halkan, mint ahogyan ő az előbb.

-          Nem, ezért is ajánlottam fel. Csak pár sarok és odaérünk.

Alig 10 percen belül már Lysander kovácsoltvas kapuja előtt álltunk. A környék ahol lakott nagyon csendesnek és családiasnak tűnt. Az utca hemzsegett a gyerekektől a zaj már szinte elviselhetetlen volt az én fülemnek, nem szoktam hozzá az-e fajta zsibongáshoz. Az anyukák gondtalanul sétálgattak a babakocsikkal és beszélgettek, közben nem kellett figyelniük a gyerekeikre, mert, ahogy leolvastam egy sarki tábláról ebbe az utcába tilos volt behajtani autóval. Lysander háza kívülről kicsit kilógott az utca többi családi házai közül. Fekete kovácsolt vaskerítés vette körül a szépen lenyírt pázsitot, és a kerítés tövében vörös rózsabokrok nőtték túl a magasba ágaskodó jól megmunkált vasrengeteget. Egy hosszú járda vezetett a lépcsősorhoz, az pedig felvezetett a bejárathoz. A lépcső tetején egy hatalmas kupola fogadta a vendégeket. A ház tövében két bokor helyezkedett el és a korlátra felfutó virágok hangulatossá tették a kicsit mogorva hangulatú összképet. Az udvaron egy hatalmas diófa állt alatta két fapaddal. A kapu nyikorogva nyílt ki előttem és Lysander úri ember módjára előre engedett. Óvatosan lépdeltem a járdán, a roppanó levelek szerencsére elnyomták szaggatott lélegzetemet. A ház az én szemszögemből nem tűnt emeletesnek, de sötét, antik stílusa merően különbözött a 21. századi építészettől. A baloldalon, szélen Shakespeare, Romeo és Júlia drámájának egy drámai kelléke, az erkély türemkedett ki a mogorva házból, az erkély minden sarka szépen kifaragva ágaskodott az ég felé. Hatalmas ablakok verték vissza a szemközti fák árnyékát, a fekete cserepek nélkülözhetetlen díszletként illeszkedtek a ház tetejére. Az ajtó hirtelen kipattant és megpillantottam először egy hosszú lengő fehér hajzuhatagot, majd egy fiút, aki hasonlóképpen volt felöltözve, mint Lysander. Fekete szemében először megdöbbenést pillantottam meg, óvatosan kihúzta magát majd kérdőn Lysander felé pislantott.

-          Rosa veled lakik? – kérdeztem elhűlve majd Lysander felé pillantottam. Álla merev volt, és fagyos tekintettel méregette Rosaliat.

-          Nem. – válaszolta egyszerűen. Ebben a pillanatban éreztem, hogy keze lecsúszik a derekamról, már az illatát sem éreztem. – Yukiko, hadd mutassam be neked a bátyámat – majd a fekete hajú fiúra mutatott elém lépve. A fiú inogva, bátortalanul kinyújtotta felém a kezét, amikor is végre lebotorkáltak Rosaliaval a lépcsőről. – Leigh Ainsworth. Nagyon örvendek. – bár fojtott hangjáról megállapítva ezt a kijelentését meg mertem volna cáfolni.

-          Yukiko Aikatsu. Szintúgy. Még nem láttam Önt itt, ebben a városban. – összeszűkült szemekkel próbáltam kutatni az emlékeim között ez után az arc után, de nem jártam sikerrel. Pedig rengeteg boltban voltam már, és az öltözékéről megállapítva biztos valami butik üzletvezetője lehet, vagy divattervező esetleg stylist. Elnevette magát majd oldottan rám pillantott.

-          Kérlek, tegezz nyugodtan, hiszen majdnem egyidősök vagyunk. – másabb mosolya volt, mint Lysandernek, de meg tudtam érteni Rosat. Ezek az Ainsworth fivérek igazi szívrablók! – Illetve még én sem láttalak. Ha bár Lysander rengeteget mesélt rólad, de ahhoz elég részletesen, hogy el tudjalak képzelni a gondolataimban, valahogy nem ilyennek képzeltelek. – csalódott arcomat látva ismét elmosolyodott. – Félre ne érts, kellemesen csalódtam. Rosalia is mesélt rólad, illetve...- itt elhallgatott majd a szeme ismét elkomorodott.

-          Igazán sajnálom. – tudtam miért tartott hatásszünetet. – Nem akartam Lysandert megbántani csak egyszerűen hittem abban az emberben, akit már szinte a testvéremnek fogadtam. Én nem gondoltam komolyan azokat a szavakat aznap este. A fájdalom, a csalódás, a magam szerencsétlensége, a bánat és a harag kiáltott belőlem. Tudom, nem neked kell magyarázkodnom, de te a bátyja vagy, Rosa, te nem tudod kije, mije, vagy de őszintén sajnálom. Nem akartam senkinek sem fájdalmat okozni végképp meg Lysandernek nem. De nem bírtam hazugságban élni, és azt hittem, ha ellököm magamtól azt az embert, aki fontos nekem, akkor boldog leszek, és ezzel nem fogom bántani. Pedig nem. Nem így lett. Szenvedtem és bántottam. – könnyek gyűltek a szememben. Ahogy Rosaliara néztem, igaz homályosan, de láttam, hogy kezdi lassan felemészteni a hallottakat. Sosem akartam rosszban lenni vele, csak egyszerűen, amikor megpillantottam Lysander közelében féltékeny ördöggé váltam, pedig akkor még nem is voltam belé szerelmes. – Rosalia én sosem akartam veled rosszban lenni, végképp megbántani nem szerettelek volna sosem, már első nap szimpatikusnak tűntél, amikor is nem voltál Lysander közelében még. – válaszoltam, rám emelte arany barna szemeit és kíváncsian fürkészte az arcomat. De láttam, hogy ő is a könnyeivel küszködik.

-          Ezt hogy érted? – kérdezte remegő hangon. Elmosolyodtam.

-          Féltékeny voltam rád. – éreztem, hogy minden vér az arcomba szökik, utána láttam, hogy Rosalia arca először elszörnyed, elkomorodik, végül kitört belőle a nevetés. Elrejtett könnyei csak úgy patakzottak le az arcán. A következő pillanatban szorosan magához ölelt.

-          Rosalia. – kezdte fagyosan Lysander.

-          Te nem vagy komplett te idióta. Nekem is szimpatikus voltál. – nyöszörögte a fülembe Rosa nevetve.

-          Rosalia. – nyomatékosította megint Lysander, és kezei védelmezően fonódtak a vállam köré.

-          Oké, oké. – pár lépést hátrált majd elmosolyodott. – Sajnálom a múltkorit, nem volt emberhez méltó amilyen hisztit csaptam. Csak nagyon megijedtem, hogy ilyen érzelmeket váltottál ki Lysanderből. Sosem láttam még ennyire boldognak és ennyire keseredettnek is egyben. – mondta önvádló hangon és kerülte a tekintetem.

-          Nem a te hibád Rosalia. – zártam le majd mosolyogva felé pislantottam. Nem akartam erről többet beszélni senkivel semmilyen körülmények között. Megtörtént, túléltem, vigyázni fogok, és ennyi. Nincs min morfondírozni, nem kell rágódni és egymást okolni a hibákért. Mert egyedül én vagyok a hibás, illetve a múltam, amit sosem tudok majd elmondani egyetlen egy élő embernek sem. Pár szót még váltott Lysander és Rosa egymással majd a hideg levegőről végül betértünk a meleg otthonos házba. Nem volt hétköznapi, de rettentően egyedi és kissé kísérteties is volt egyben. Az ajtó tömör bükkből készülhetett és volt rajta egy hatalmas fekete vas kör alakú nem tudom mi, ami a kopogásra szolgált. Lysander előre felhívta a figyelmemet, hogy óvatosan kell bánni vele, mert ha nem figyelünk eléggé, úgy járunk, mint ahogyan én szerencsétlenségemben. Szerzünk egy hatalmas véraláfutást a tenyerünkre. Ahogy beléptünk egy hangulatos előszoba fogadott minket, ami feltárta, hogy mit is rejt legbelül ez a mogorva ház. Lysander úri ember módjára levette a kabátom, és figyelmeztetett, hogy a cipőt is le kell vennem, mert a nappaliban - ahova is nyílt a kis nyitott előszoba- egy ős régi tölgy padló van, amit viaszoznak minden héten, így csak óvatosan szabadott rajtuk lépkedni. A nappalitól szó szerint elállt a lélegzetem. Nem megszokott stílusú ház volt, mint például a miénk. Az egész szobán egy arany tapéta kúszott végig kifürkészhetetlen barnás mintázattal, szemben két ablak helyezkedett el aranyszínű függönyökkel. A szoba téglalap alakú volt középen egy ijesztően tökéletesen megfaragott barna asztal állt, minden lába gyönyörűen ívelt és jól munkált volt, sarkait gondosan megfaragott kanyarulatok ékesítették és az asztal alján egy halakból vagy nem is tudom miből álló élőlény csoport díszelgett. Az asztal tetején hatalmas virágcsokor állt sárga, fehér szín kavalkáddal, ami finom illattal lengte körbe a szobát. Az asztal két oldalán egy, egy karfa állt, szépen ívelt sarkakkal arany és barna színben pompázva. A két karfa között illetve az asztal mögött egy heverő pihent, barna és arany színekben, elefántcsont színű párnák voltak gondosan elhelyezve rajta. A heverő mögött lévő két ablak között egy hatalmas antik szekrény húzódott tele volt könyvekkel. Futólag megpillantottam Shakespeare, Boccaccio, Giovanni, Dante, Erasmus, Rotterdami nevét is. Arany minták ékesítették a szekrény barnára festett tetejét és alját is. Egy régi álló óra ketyegett az egyik sarokban szemben a szépen kialakított kandallóval. Rengeteg antik kép volt kifüggesztve a falra, családi, baráti, és régebbi képek is egyaránt. A szőnyeggel ugyan nem voltam kibékülve, nekem túl érdes volt a tapintása és a mintája, ami nem volt kivehető, nyugtalanná tett. Az egész környezet beleillett volna egy viktoriánus korban játszódó horrorfilmbe. Főleg az a részlet, ami a szekrény mellett ácsorgott önmagában. Egy gyönyörűen kifaragott kopott barna fésülködő szekrény volt beállítva az egyik ablak mellé, ovális tükörrel kopott, virágmintás székkel. A másik részen egy hatalmas zongora állt tökéletesen kifaragott kottatartója és kopott lábai arról tanúskodtak, hogy nem mai gyártmány lehet. Lysander rugalmasan sétálgatott a szobában és nyugodtan telepedett le a kandalló elé és könnyed mozdulattal begyújtotta a kandallót. A lángcsóvák játékosan verődtek vissza az arcán a szeme a tűztől furcsán csillogott. A szobát hamarosan melegség járta át. Az asztalon levő korhű gyertyatartóban pihenő díszes gyertyákat meggyújtotta és bekapcsolt egy régi lemezjátszót, ami az egyik szekrényen pihent, majd felcsendült egy ősrégi jazz zene. Valahogy életet lehelt hirtelen ebbe a szobába.

-          Na, hogy tetszik? – kérdezte csillogó szemekkel. – Először hozok ide lányt, a berendezésen lenne mit javítani..

-          Viktoriánus korba illő horrorfilmhez hasonlít ez a nappali, de így, hogy begyújtottad a kandallót, bekapcsoltad a régi jazz zenét illetve meggyújtottad azokat a régi díszes gyertyákat, hirtelen életre kelt minden. – majd ránéztem. Az arcán csak döbbenet tükröződött. Leült mellém majd a tűz felé fordította az arcát végül a képekre révedt a tekintete, amin a tűz nyalábjai játékosan verődtek vissza.

-          Néha a szomszédok azt hiszik, hogy megbolondultunk, hogy így öltözködünk és, hogy ilyen stílusú házban élünk. A postás is csak az előszobáig képes bejönni utána kimenekül, mert úgy érzi, megfojtják a falak. – mereven előre nézett csak keserű mosoly volt csupán az arcán.

-          Mondjuk az a fésülködő szekrény nálam is kiverte a biztosítékot. Nekem tényleg tetszik ennek a háznak a hangulata, de olyan érzésem van, mintha onnan figyelne minket valaki. – elnevette magát majd a kezemet a combjára tette és elkezdte cirógatni a kézfejemet.

-          Ilyen abszurd dolgot még nem igen mondtak nekem, de tőled ezt kétségkívül bóknak veszem. Akarod, hogy meséljek a bútorok történetéről? – kérdezte majd kíváncsian rám pillantott. Bólintottam. – Nos, az a fésülködő asztal, amiről azt állítod, hogy egy misztikus tárgy, még az üknagyanyámnak az anyukájáé volt. Igazából szeretném, majd ha az én lányom örökölné, de végső esetben Leighre száll. Végrendeletben nem volt megírva, hogy ki örökli, mi egymás között eldöntöttük, akinek hamarabb születik majd meg a kislánya annak a tulajdonába kerül majd. A fotók, amiket nem is olyan rég kiszúrtál engem és Leight ábrázolnak illetve a családomat. A zongora, hát, ennek az egynek nem vagyok képes megmondani a korát. Leigh hozta még akkor, amikor ide költözött, hogy honnan szerezte arról fogalmam sincs. A karfák és a heverő szintúgy örökség, illetve az asztal is családi portréka, de nem tudom melyik századból való. A szekrény, amiben vannak a kedvenc köteteim egy kereskedőtől vettem még gyerekkoromban. Vicces mi? – megdöbbent arcomat látva elnevette magát. – Szerettem régiségeket vásárolni már gyerekfejjel is, így pár yenért rengeteg,- az átlagemberek számára - ócska kacatot vásároltam. Néhányat ide ebbe a házba hozattam, de rengeteg maradt még a családi fészekben. Gondolom azóta a szüleim már megszabadultak tőlük. – befejezte a mondatot majd elidőzött tekintete a combján pihenő kezemen.

-          Nem tartod velük a kapcsolatot? – fagyosan rám nézett majd nyersen megszólalt.

-          Nincs kedvem erről beszélni. – elengedte a kezeim majd a semmibe révedt a tekintete. Vajon mi történhetett a múltjában, hogy nem beszél nekem róla? Nem akarom feszegetni a határokat, mert én sem szeretem, ha a múltamban vájkálnak.

-          Megértem. – válaszoltam halkan majd elhúzódtam tőle.

Szó nélkül felállt és kisétált a szobából. Kezdtem furcsán érezni magam, hogy ismét megbántottam. Óvatosan hátrahajtottam a fejem tekintetem elidőzött a régi csilláron, amin a tűz nyalábjai kecsesen táncoltak. Kezdtem azt hinni, hogy megbántottam Lysandert ő pedig fejvesztve rohant be a szobájába elkönyvelve engem egy idegesítő kis púpnak. Felálltam és elindultam kifelé. Egy nyomást kezdtem érezni a mellkasomban a szememet könnyek égették.

-          Hova mész Yukiko? – váratlan hangjától összerezzentem és pár másodpercig mereven álltam kezemet a mellkasomra szorítva. – Történt valami? – kérdezte aggódva és karjait a vállamon pihentette. – Jól vagy? – majd gyengéden megrázott.

-          Megijesztettél. – kezdtem sírós hangon és felé fordultam. – Azt hittem az előbb megbántottalak, hogy a családodról kérdeztem és elkönyveltél egy idegesítő kis púpnak gondolom azért siettél ki olyan hamar. – megtöröltem a szemem és nem mertem rá nézni. Szemem egyvonalban volt a szájával.

-          Dehogyis te butus. – mondta gyengéden majd a mellkasához vont és belecsókolt a hajamba. – Feltettem melegedni a tejet tudod a forró csokihoz. Ezt pedig soha többé ne gondold, hogy idegesítő kis púp vagy. Senki sem tökéletes, igen vannak olyan emberek, akiknek a természetük eltérnek az enyémtől és nem vagyunk egy hullámhosszon, de mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy, van. Ön pedig nem idegesítő Yukiko, csak még frissek a sebek. Idővel remélem, neked majd el tudok mondani mindent, csak neked lennék, képes erről beszélni így alázatos türelmét kérem Yukiko. Jelen pillanatban csak ezt a viktoriánus kísértet házat és a szívemet tudom felajánlani önnek. – mondta halvány mosollyal. Egyik kezével a derekamat tartotta másik kezét óvatosan az állam alá biggyesztette aztán megemelte. Bele néztem fátyolos szemeibe. Mélyen szaggatottan vette a levegőt.  – Nem tudom, be tudja e érni ennyivel. Biztosan többre, szebbre vágyik... – ujjamat óvatosan duzzadt ajkaira tettem és negédesen megszólaltam.

-          Higgye el semmi másra nem vágytam előző életemben sem, mint arra a pillanatra, amikor is Ön ezt bevallja nekem. Elhagyott szívem mindig magát kereste, és most, hogy megtaláltam Önt, nem vesz rá utam, hogy elváljak magától. E szemek, ezen ajkak, e hang lelkem várának építői, s ha eltévednének, vagy netalán eltűnnének lelkem is romokba omolna. – szemei meglepődést tükröztek végül lágy szemekkel figyelt engem.

-          Megcsókolhatom? – kérdezte. Hirtelen elpirultam majd alig láthatóan bólintottam. Nagyot nyeltem majd megéreztem enyhe kakaó illatát. Megnyaltam időközben kiszáradt ajkaimat pár óráknak tűnő perc után végül megéreztem Lysander telt, puha ajkait. Szorosan ölelt magához kezeimet kecses nyakán pihentettem.

-          Szeretlek Yukiko Aikatsu. – válaszolta rekedt hangon, amikor elváltunk pár lélegzetvételre egymástól.

-          Azt hiszem én is szeretem Önt, Lysander Ainsworth. – egy hatalmas mosoly terült szét az arcán majd ismét megcsókolt csak most kicsit hosszabban. Azt hiszem valóra vált az álmom. Mindig is Lysanderre vártam és most, hogy végre mellettem van, mindent megteszek annak érdekében, hogy ezután soha se kelljen elválnunk egymástól...