§ VII.Rész

Sziasztok ! 

Nos itt a következő rész. Remélem tetszeni fog nektek. Elnézést kérek a késés miatt. 

* Saját felelősségre olvassátok el, durva, obszcén szavak előfordulnak a történetben. 

Jó szórakozást! 

VII. Rész

Az út most kivételesen hosszúra sikeredett. Még jobban zavart az, hogy Lysander is pont ugyan azon a buszon utazott, amin én. Zavart tekintettel figyeltem csak a körülöttünk elszáguldó autókat és szorosan markoltam az ülésemet, amikor az őrült sofőr hirtelen lefékezett az iskola előtt. Igen, az első dolgom az lesz, hogy amikor hazaérek, elmegyek, kötök egy életbiztosítást és megírom a végrendeletemet. Elkezdtem babrálni a sálammal majd megvártam, míg kiszállingóznak az emberek a buszból. Már csak én és Lysander voltunk a buszon. Feszülten köszörülte meg a torkát a sofőr, én pedig kényelmetlenül felálltam és ügyetlenül lebotorkáltam a buszról. Nem tudom, hogy most azt várta e, hogy reggeli üdvözlettel üdvözlöm-e vagy futólag rá mosolygok, vagy csak pusztán rajta legeltetem-e a szemem, de nem ez történt. Helyette inkább csak a padlót néztem igyekeztem minél mélyebben a sálamba rejteni az arcomat és a lábamat is próbáltam összehangolni a helyes mozgáskoordinációra. Leszállva a buszról igyekeztem kerülni a triász társaságát, ami már puszta gondolatra elborította az agyam, és elindultam a bejárat felé. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy ma senki sem kíváncsi rám, és roppant örültem annak, hogy nem kell hazugságokat makognom mindenféle koboldnak tűnő, vastag szemüveges tini arcába. Ahogy beléptem az iskola ajtaján megcsapott az, az igazán jellegzetes dohos, iskolai szag, ami talán némi fertőtlenítővel is keveredhetett. A távolban láttam egy takarítónőt amint viszi a felmosó vödröt be az egyik olyan helyiségbe ahol a vegyszereket tartani szokta az iskola. Ráérősen bebotorkáltam a terembe majd kényelmetlenül leültem az egyik székre. Az órának tűnő percek csak megállás nélkül forogtak a kerek, sárgás faliórán. Odaballagtam az ablakhoz, keserűen vettem észre, hogy csak néhány lány keringett az udvaron, ők is hangosan viháncoltak illetve az egyik sarok felé mutogattak hevesen. A hosszú barna hajú lány a kis kézi tükrében nézegetve igazította meg sminkjét és tupírozta be az így is madárijesztőhöz hasonlító összegubancolt haját. A szőke hajú lány a szoknyáját húzogatta majd követte fiúsra nyírt hajú barátnőjét. Már senki sem volt az udvaron, bár elvétve láttam még néhány tanárt fel alá rohangálni az udvaron hatalmas lap kupacokkal a karjaikban.

-          Hát, te? – Hallottam meg egy kíváncsi hangot a hátam mögül. Tudtam milyen arc tartozik a hanghoz, amely mély volt és sajnos azt is pontosan jól tudtam, hogy mindig lúdbőrössé tette a bőrömet, ha valahányszor is meghallottam. Megfordultam és megpillantottam Lysander csillogó szemeit.

-          Várom a szőke lovagomat, hogy elrabolhasson és elszöktethessen egy másik országba. – csaptam össze magam előtt a két tenyeremet, majd felkaptam a táskámat.

-          Néha hallanod kellene magadat. Rémes a humorérzéked. – oktatott ki Lysander mosolyogva.

-          Nocsak, a két lábon járó humorzsák vélte megcsillogtatni elrejtett kioktató képességét? – emeltem fel bal szemöldökömet majd mélyen a szemébe néztem. Egy percig nem válaszolt semmit majd feltette mind két kezét és hátrált egy lépést.

-          Úgy hiszem, a hős lovagodat vérig fogom sérteni, ugyanis szükségem van rád egy pár óra keretéig. Add át neki mélységes sajnálatomat. – mondta színpadiasan meghajolva. Sosem láttam még Lysandert ennyire oldottnak és lazának, mint amilyenné vált pár percre mellettem. De a ’ szükségem van rád’ szavaknál akaratlanul is hatalmasat dobbant a szívem. Lesütöttem a szemem, óvatosan az ajkamba haraptam majd kisurrantam mellette és pár méterre megálltam előtte.

-          Mennünk kellene, nem gondolod? – kérdeztem erőltetett mosollyal.

-          Ahogy óhajtod. Az igazgatónő szerint a B teremben fogunk gyülekezni, de már Castieltől azt a verziót is hallottam, hogy a DÖK teremben lesz a nagy hír bejelentés. – válaszolta unottan.

-          Jó barátja vagy Castielnek? – kérdeztem halkan.

-          Gyerekkorom óta ismerem, és együtt is zenélünk. Szóval mondhatni igen. – nem nézett rám inkább helyette a távolba meredt.

-          Te veled is ennyire zárkózott és bunkó, mint általában mindenkivel, vagy nyíltabb?

-          Mivel jó barátom, van, hogy komoly problémákat is át tudunk beszélni, de azért nem oszt meg velem mindent. – válaszolta mosolyogva majd elkezdte az arcomat fürkészni. – De ez miért érdekel téged? – kérdezte.

-          Csak érdekel. – zártam le a számomra kényes témát.

Udvarisan előre engedett az ajtóban majd megpillantottam az igazgatónő zilált haját, összeszűkült pupilláját és kipirult arcát.

-          Maguk meg hol a fészkes mennykőben voltak? Magától megszoktam már Lysander, de Öntől, Yukiko kellemetlen meglepetés volt. – a kezembe nyomott egy papírt majd leültem egy szabad padba, legelőre. Pár hosszú órának tűnő perc után és hangos kuncogások közepette Lysander is leült, de szörnyülködésemre éppen mellém. Lehajtottam a fejem majd kezdtem azon elmélkedni, hogy ez is csak a sors édes fintora lehet, hogy nem bír leszállni rólam az a srác aki, ki akar használni, mint egy kiéhezett faszi egy olcsó kis ribancot.  Rettentően utáltam magamat azért, hogy még mindig jó pofát vágok Lysanderhez, vagyis inkább ehhez az átkozott játékhoz, de nem tudtam kontrolálni magamat egyszerűen az érzelmeim uralták a gondolkodásaimat és a tetteimet is. Illetve azért kíváncsi is voltam.

-          Én szeretném egy csoportban magam mellé Yukikot, Castielt, Kentint és Rosat. – válaszolta Lysander magától értetődő hangon majd mosolyogva nyújtotta át a jelentkezési lapot az igazgatónőnek.

-          Jó, hogy mindent eldöntöttél így magadban. – válaszolta morcosan Castiel, de a szemével ölni tudott volna.

-          Castiel, muszáj neked mindig pufognod? – kérdezte Rosa majd kiöltötte rá a nyelvét.

-          Nem, csak nem értem, hogy ez a békalábú, bamba kisasszony mit keres a csoportunkban. Úgy tudom, egyikőnk sem ismeri eléggé alaposan. – válaszolta Castiel a tőle megszokott gúnyos, és erős ellenszenves hangon.

-          Castiel! – emelte fel hirtelen a hangját Lysander. Rosalianak elkerekedtek a szemei, Castiel pedig némán figyelt a feldúlt Lysanderre. Ez a fiú egyre meglepőbb dolgokat csinál, amivel összekuszál minden épnek tűnő fonalat.

-          Jól vagy Lysander? – kérdezte Rosalia hápogva. – Mostanában nagyon furcsán viselkedsz.

-          Teljesen jól vagyok. Csak a te szavaiddal élve Castiel, nem tudom, miért kell valakiről úgy véleményt alkotni, hogy nem ismered elég alaposan. Meg amúgy is, ha annyira másik csoportot szeretnél magadnak, akkor hajrá. Van még hely Nathanielnél és Ambernél is pluszban.

-          Nyugi van haver. – válaszolta flegmán Castiel. - Tőlem. – vonta meg a vállát majd betette a fülhallgatóját és többet fel sem tekintett a telefonja képernyőjéről.

-          A feladatotok különböző lesz. Ízlés szerint választhattok a színes programokból. 5 külön féle variációt állítottunk össze Önöknek a tantestülettől, és reméljük ebben a kampányban eléggé színvonalas eredményt fognak elérni. Ugyanis ez a program, illetve a bevétele ennek a napnak az 100%-ban az Esgharadi állatmenhelynek lesz átutalva. Kérem önöket, hogy felelősséggel, komolysággal és kellő érettséggel álljanak a feladathoz. Miközben Peggy kiossza az igazoló lapokat... Ja, igen jut eszembe. Az igazoló lapokat minden órában fogja egy kollega pecsételni, és akinek nem lesznek le pecsételve az órái vagy akár a 4 óra hiányt is meghaladja, és ez által így adja be, annak komoly következményei lehetnek. Gondolok itt az igazgatói elbeszélgetésről, fegyelmi eljárásról, büntetésekről illetve mindenféle iskolai klubból való kitiltásról ugyanakkor biztosíthatom Önöket, ha ilyen személy fog akadni azt teljes bizonyossággal kizárunk mindenféle iskolai programból, vetélkedőből illetve rendezvényekről. – Az igazgatónő diadalittasan végig nézett rajtunk majd megigazította a szemüvegét és újra a lapra irányította a figyelmet. – Nos, a programok a következőek. Elsőnek lehet választani a ’ Segíts egy mosással’ című programot, ami tulajdonképpen csak arról szól, hogy a menhelyen és a bejelentett állatgondozókban lehet fürdetni állatokat és a borravaló illetve az ott szerzett napi összeg egyben hozzátok, a csoporthoz kerül, a nap végén pedig átutaljuk a Mancsmenhelynek. A második program már egy kicsit mozgalmasabb. A neve úgy hangzik, hogy ’Mozgás, játék, élet’.  A csoportot ennél a verziónál Mr.Faraize fogja szállítani egy kis micro busszal a helyszínre. A város másik végén van egy eléggé komikus szervezet ’Őrült világ’ névvel, és ennél a szervezettnél tulajdonképpen csak a beérkező állatokkal kell játszanotok, sétálni, vinni őket, vagy akár túrázni. Itt nem csak otthoni kis állatokra gondolok, ha nem, például ha úgy tartja a vendég, akkor éppen egy kecskét hoz, vagy hallottam már majom páciensről is, de nem ritka a kígyó sem, jelen esetben a kígyónál valamilyen masszás vagy nem is tudom, pontosan mit tanítanak, mutatnak meg. Egyszóval állat gondozás. A harmadik variáció az csak arról szól, hogy szórólapokat ragasztgatunk szét a városban, nyomatékosítva az állatbántalmazás veszélyeit. Itt egy sintér is el fog titeket kísérni, majd a kóbor állatokat beviszitek a menhelyre. A negyedik variáció az egy petíció aláírása, amivel segítjük az állatorvosok, hiányzó és igen drága műtéti eszközeinek finanszírozását. Itt minden természetesen órabérbe megy, és az összegyűlt adományt a menhelynek illetve ehhez hasonló szervezeteknek továbbítunk a városban. Az ötödik és egyben utolsó variáció egy takarításos munka lesz. Itt őszintén nem tudom mi lesz a feladata a csoportnak, mivel nincs semmi se feltűntetve. A helyszín tudom, hogy a városi állatkert lesz. Nos, minden csoport 5 percet kap. A csapatkapitányok a megbeszélt, eldöntött variáció nevét mondják ki hangosan. De, hogy ne legyen, veszek kalapból fogjuk kisorsolni, hogy ki válasszon szabadon elsőnek a program listából. – az igazgatónő pár percig még szerencsétlenkedett, hogy kölcsön kérjen egy átkozott sapkát majd utána elkezdődött a sorsolás. Persze először Amber csapata választhatott ők a 4. számú programot választották ki, így nekünk maradt az 5,3,2 és 1 program. Szurkoltam, hogy mi lehessünk és tudjuk választani a 3. variációt, mert ugye halkan egymás között mi ezt beszéltük meg. De sajnos a következő csoport az Peggy csoportja volt, és szépen elodázták előlünk a kiválasztott programunkat. Még reménykedtem. De amikor ezután se minket húztak kezdtem kétségbeesni. Pár perc múlva már a kezünkben tartottuk a fontos információkat és a kiállhatatlan dühöt, ajándékként még hallgathattuk Rosa siránkozásait is, hiszen nekünk maradt az utolsó program. Pár percig még némán álltunk és csak néztük egymást, majd Mr.Faraize-t követve kivonultunk az udvarra.

-          Várjanak, itt pár percet még beszélnem kell a városi állatkert igazgatójával. – azzal sarkon fordult és pár méterrel odébb állt tőlünk.

-          Hát, ez remek! – csapta össze a kezét Rosa. – Nem elég, hogy egy szutykos helyen fogunk gürcölni, de még ez is megvárakoztat minket. – lehajtotta a fejét majd keresztbe font karokkal megállt, mint egy durcás 10 éves kislány.

-          Muszáj neked mindig csak rikácsolnod? Egész nap csak azt hallgatom, mennyire nem kóser neked semmi. Kezdesz az idegeimre menni. – válaszolta Castiel felemelt hangon. Ezek ketten egész nap csak veszekednek. Ha nem különböznének ennyire, meg lennék győződve arról, hogy együtt járnak...

-          És te Yukiko, mit szólsz a munkához? Még nem hallottalak panaszkodni. – szólalt meg csendesen Lysander. Őszintén? Mert rohadtul nem érdekel ez a feladat, és mert mindenből én jönnék ki szarul.

-          Egyszerűen csak beletörődtem. – vontam vállat majd elkezdtem figyelni a cipőm orrát. Szerencsére pár percen belül visszajött Mr.Faraize. Attól féltem, ha még pár percet távol marad Lysander ismét felém fordul csábító szemével, majd rám zúdítja féktelen kérdéseit, és pont ettől féltem a legjobban. Mellette minden szót gondosan át kellett gondolnom és kerülni kellett a tekintetét, hiszen az a két szempár teljesen összezavar és még gondolkozni illetve levegőt venni is elfelejtek.  Bután rugdostam egy kavicsot és nem vettem tudomást Mr.Faraize utasításairól.

-          Nos, akkor sok szerencsét! – intett búcsúzva Mr.Faraize.

-          Merre kapitány? – kérdezte Kentin hatalmas mosollyal. Neki úgy látom, tetszik ez a csoportos munka.

-          Szerintem itt forduljunk balra és egyenes menjünk fel a főutcán. Már jártam az állatkertben csak azt csodálom, hogy ti még nem. – jegyezte meg majd a papírt kezdte el fürkészni.

-          Most indulunk vagy megvárjuk a holnapot? – kérdeztem sürgetve. 4 csodálkozó szempár meredt rám csodálkozva. Nem törődtem a lelki kérdésekkel, hogy most miért vehettem 180 fokot személyiség téren, és az sem érdekelt, hogy pufognak-e magukban. Mi hamarabb el akartam kezdeni a feladatot és haza akartam menni.

-          Indulunk. – válaszolta Lysander mosolyogva. Ahogy elindultunk próbáltam elvegyülni a sok átlagos ember között, de nem nagyon sikerült. Előttem mentek Kentinék én pedig leghátulra kerültem, aminek örültem is. Mélyen bebújtam a sálamba majd a járdát vizslattam nem törődve a külvilággal, a szemkontaktusokkal.

-          Van valami baj? – hallottam meg magam mellett Lysander hangját.

-          Nem, minden rendben van.

-          Ha rendben volna, minden nem lógatnád az orrod. – jegyezte meg filozofikusan.

-          Most tényleg napi bölcsességekkel jössz? – kérdeztem keserűen. – Egyszerűen ilyen vagyok. – szögeztem le majd felé fordítottam az arcom, de csak annyira, hogy el tudjak nézni a túloldalban levő fűszeres üzlethez és láthassam a szemem sarkából kíváncsi tekintetét.

-          Inkább unottnak tűnsz, mint sem egyszerűnek. Ne haragudj, egyszerűen ilyen vagyok. – szólalt meg utánozva az előbbi hanghordozásomat.

-          Utánoznod is muszáj? - kérdeztem kicsit idegesen.

-          Nem igazán. – válaszolta rekedtes hangon.

-          Akkor? Békén hagynál? – kérdeztem akaratom ellenére. Beleharaptam az ajkamba majd vártam a választ, amit pár percen belül meg is kaptam.

-          Azt sohasem fogom megtenni. Csak ha majd te őszintén fogod kérni tőlem. – válaszolta halkan. Pár percig némán egymás mellett sétáltunk majd előre ment Kentint megelőzve. Úgy láttam, hogy ott elől a társaság eltévedt, mert egy kereszteződéshez érkeztünk és éppen Rosa mutogatott hevesen Castielnek, hogy ezután most merre menjenek. Az egyik jobbra a másik balra akart menni. Csendben kullogtam csak mögöttük és próbáltam elemezni amit Lysander mondott, de valahogy nem jutott semmi értelmes az eszembe. Próbáltam mindent kizárni a fejemből és csak a madarakra figyeltem, amik a fán csicseregtek a füstös gyárkéményekre, amik spirálosan kúsztak az égkék égboltra, illetve a jellegzetes boltosokat, akik lelkesen integettek felénk. De egyszerűen most semmi sem tudott felvidítani...

§ VI. Rész

Egy kis késéssel, de itt a következő rész. Mostanában rengeteget dolgozom és nincs egy percnyi szabadidőm se. Remélem, jól vagytok. Igazán köszönöm a rengeteg látogatottságot, de nem húzom tovább az időt, itt a rész élvezzétek, jó olvasást hozzá!.

 

VI. Rész

Egész éjjel csak a furcsa álmomon agyaltam és nem tudtam rájönni mi váltotta ki belőlem ezt a mélységes állapotot. Nem hittem sosem a babonákban és azzal sem értek egyet, hogy a holdtól néhány ember megváltozik, de valami mégis bűzlött a levegőben. Nem akartam iskolába menni. Nem szerettem volna látni azt a sok lenéző, sajnálkozó pillantást, amivel általában meg szoktak ajándékozni és nem akarom, hogy az-az űr, ami most jelenleg a mellkasomban tátong valaki valamilyen hamis, álnok érzelmekkel kitöltse. Úgy viselkedem, mint egy 12 éves kisgyerek, aki az első szerelméről álmodozik. Folytonos álmok a hőn imádott alakról, az ismerős reszketés, amikor megcsap a szájának az illata, vagy amikor beszívom a fűszeres parfümjének bódító illatát, az aggasztó félrebeszélések, amit testének közelsége okoz, a tenyerem izzadása, önuralmam nagyon nehéz fékezése, és a szégyenteljes elvörösödés, ami még egy jól képzett titkos ügynököt is leleplezne. Nem akarom még egyszer ezt a cirkuszt végig zengni, már nincs akaratom jópofát vágni az egész életemhez. De azt sem hagyhatom, hogy a depresszió felülkerekedjen bennem. Egyszer már legyőztem minden bántó szellemet, amik folyton ártani akartak nekem, és bíztattak azzal, hogy amit magammal teszek az helyes, közben pedig erkölcstelen volt. Örülök, hogy a nővérem elköltözött mellőlem, vagyis mostoha nővérem, mert anyám apámat megcsalta egy másik férfival, amikor én 2-3 éves lehettem. Apa előtt mindig is rejtegette Aikot, de egy levél leleplezte anyám mocskos tettét. Az örökös kiabálások, az örökös gúnyolódások, az örökös kioktatások, a lelki terror, aminek nap, mint nap részese lehettem a nővérem részéről most már a múlté. Ölembe vettem a laptopomat majd felléptem az emailjeim közé. Sok levelem szokott érkezni, na de nem azért mert annyira népszerű vagyok, ha nem, mert tulajdonképpen érdekelnek az ilyen kozmetikai akciók, kuponok és rengeteg hírlevélre vagyok felregisztrálva, aminek köszönhetően rendesen teleküldözgetnek mindenféle értesítéssel. Viszont most egy üzeneten megakadt a szemem.

Feladó: lysander@write.com

Címzett: yukiko@sakura.com

Tárgy: Fontos

„Szia Yukiko, Lysander vagyok!.

Azért írok, csak mert szeretném tudósítani veled, hogy holnap nem lesz tanítási nap, helyette a DÖK elnök, Nathaniel és az igazgatónő kitalált valami iskolás vetélkedőt. Csoportba kell majd rendeződnünk. Szerényen meg szeretném kérdezni, hogy nem lenne kedved velem egy csoportban lenni? Várom válaszodat.

Üdv: Lysander.”

Válasz: 

„Szia Lysander!

Örülök, hogy tudósítottál róla, mert nekem erről senki sem szólt, még Armin sem. Ha nagyon szeretnéd, akkor szívesen.

Üdv: Yukiko.”

Nem tudom Armin miért nem tudott erről szólni, én úgy tudtam eléggé informált személyiség az iskolában. Biztos akarattal nem szólt már megint. Dühösen lecsaptam a laptopom tetejét és gőzölgő fejjel feltéptem az ajtómat majd nagy robajjal berontottam Armin szobájába. Persze csak akkor esett le, hogy hajnali 2 óra is elmúlt, amikor már az ágya mellett álltam a mellemen összevont karjaimmal. ( Tényleg úgy viselkedem, mint egy óvodás, teljesen elment az eszem). Hallottam, hogy valamit motyog halkan magában, de egészen tisztán nem volt érhető, amit beszélt viszont egy részlet megragadt a fejemben.. „ Yukiko, kérlek, ne csináld ezt. Mindent megoldunk később, csak légy türelmes. Nem, nem ezt akartam, boldoggá szerettelek volna tenni”. Álmában beszél. Ez milyen érdekes, mondjuk pont erre az információra nem nagyon voltam felkészülve. Amikor azt mondom, hogy abszurd azt nem úgy értem, hogy utána még abszurd dolgokat szeretném, ha történnének az így is komédiás életemben. Halk léptekkel kifordultam a szobájából és átosontam az enyémbe. Ha erről valaki értesülne tiszta gyagyásnak tartana, mondjuk, nem lepődnék meg ezen a kielemzésen. Néha még én is elhiszem ezt az állítást. Kihúztam a laptopom vezetékét a konnektorból majd feltettem a fülhallgatómat és halkan hallgattam a kedvenc zenémet, aminek hatására egyből elnyomott az álom.

-          Yukiko!!! Ébredj már, hahó!. Istenem, basszus, rosszabb, vagy mint egy óvodás. – Rohant be Armin a szobámba majd széthúzta a függönyöket és a nap szó szerint kiégette a szememet.

-          Normális vagy? Azt akarod, hogy megvakuljak? – üvöltöttem rá és hozzá vágtam az egyik párnámat. Persze az izmos felsőtestéről könnyen lepattant a kicsi négyzet alakú virágmintás párna, majd csendesen esett le a földre viszont elkezdett kacéran és sejtelmesen mosolyogni. Tudtam végem van. Kezdtem kielemezni magamban, hogy hány perc, amíg kiszaladok a mosdóba és magamra zárom az ajtót, de leblokkoltam. Az egyetlen ésszerű megoldás az, az volt, hogy futok. Felpattantam az ágyamból, megcéloztam a nyitott ajtót de Armin gyorsan rájött az ötletemre majd könnyen elkapott az ajtónál és a derekamnál fogva visszalökött gyengéden az ágyra. Tulajdonképpen rajtam feküdt és az arcunk körülbelül 2 centire volt egymástól. Azt nem tudtam eldönteni, hogy az én szívdobogásomat hallom vagy az Arminét, de azt tudtam, hogy az én szívem a torkomban dobogott. Sosem voltam még ennyire közel egyetlen egy férfihoz sem ezelőtt. Ahogy Armin szemébe néztem hirtelen megváltozott a tekintete. A pajkos, csalafinta, gúnyos tekintetet felváltotta valami egészen más, ami talán a vágyakozáshoz és egy csillapíthatatlan szomjnak a keveréke lehetett. Szaggatottan kezdte venni a levegőt és hol a számra nézett hol pedig a tekintetemet fürkészte. Kiszáradt a szám és kezdtem feszülten érezni magam. Az arca kezdett vészesen közeledni felém. Meg akartam szólalni, de a torkomra égett minden egyes betű. Kezdtem érezni mentolos leheletét az arcomon, és már az erekkel és idegekkel átszőtt felső ajkának szélső része is súrolta a számat.  Elbódult az agyam. Armin rettentően karakteres személyiség és ráadásul nem is hétköznapi srác, egyszóval nagyon helyes. Óvatosan megcsókolt. Ez nem is volt mondjuk igazi csók, hanem inkább puhatolózás. Nem tudom mi történt velem. A kezem akaratlanul is izmos nyaka köré fonódott majd közelebb húztam magamhoz, minél jobban akartam érezni. Tudtam, hogy ezt nem szabadott volna, de hirtelen köptem minden szabályra. Először éreztem, hogy Armin heves válaszomra eltántorodik, de aztán már szorosabban tapasztotta száját az ajkaimra. Egyik keze a derekamat szorította másik keze pedig az arcomon pihent. Az ajkaink csak akkor váltak szét, amikor is levegőt vettünk. Hirtelen csillogó szemmel rám nézett.

-          Yukiko... – kezdett volna bele, majd végig simította az arcom és nyomott egy puszit a bal orcámra.

-          Igen? – csak akkor vettem észre, hogy a levegővételem zilált, és a hangom is néhol elcsuklik.

-          Akarod? – kérdezte majd megpuszilta a fülem mögötti érzékeny pontot. Lejjebb csúszott a nyakamon és elkezdte szívni a bőrömet. Már markolta a derekam, és az ingjét és próbálta szét gombolni. Akkor tudatosult bennem, hogy mire is gondolt Armin. Hirtelen lefagytam a karjai között, majd amikor ismét a számra révedt végre neki is feltűnt. – Az sem baj, ha nem. – mondta mosolyogva majd finoman és óvatosan csókot lehelt megduzzadt ajkaimra. – El kell, mondjam, iszonyat csábító vagy. És ez a csók...Elvetted az eszem. – mondta csillogó szemekkel.

-          Armin, kérlek...- kezdtem volna bele. Szerettem volna neki mindent megmagyarázni, a pillanatnyi lelkiállapotomat.

-          Hagyd Yukiko. – mormolta. – Később még beszélünk. Elkésel és egy arcmosás is rád fér, illetve szerintem ma jobb, ha sálat viselsz.. – mondta széles vigyorral. Összeszűkült szemekkel figyeltem rá, majd kiugrottam a karjai közül és egyesen a fürdőszobába rohantam. Persze, hogy elsőnek a kipirult arcomat pillantottam meg, aztán a megduzzadt számra esett a tekintetem, végül a kicsit kócos hajamat elkönyveltem annak, hogy még ma nem is fésülködtem, viszont volt egy hatalmas lilás folt a nyakamon. Ugye ez most nem az, amire gondolok?. Jajj, ne, ne, ne. Nem csak az arcomat mostam meg, de még le is zuhanyoztam. Egyszerűen nem akartam magamon érezni bódító parfümjének illatát, csókjainak perzselő helyét. Amikor mindennel végeztem egy törölközőt magam köré tekerve besétáltam a szobámba. Nem is figyeltem semerre sem csak egyenesen a ruhásszekrényem felé vettem az irányt. Viszont ahogy lehajoltam, hogy kivegyek egy fehérneműt a fiókból egy elhalló kuncogást hallottam meg a hátam mögül. Ledermedten fordultam hátra majd Armin ragyogó mosolyát pillantottam meg még mindig az én ágyamon feküdve. Óvatosan felállt az ágyról, majd megmozgatta elzsibbadt kezét és szorosan átölelt. Mindent olyan gyorsan és hirtelen csinál, vagy én vagyok túl lassú az ő jelenlétében.

-          Így is aranyos vagy. – mormolta majd megpuszilta az arcom.

-          Armin.. – kezdtem volna bele, ha nem szakított volna ismételten félbe.

-          Mikor jelentjük be, hogy együtt vagyunk? –kérdezte hatalmas mosollyal, és csillogó szemekkel. Azt hittem fejbe vertek. Rendben, hogy megcsókolt, meg már amúgy is küldött felém pozitív jelzéseket, de én nem szeretnék semmilyen komoly kapcsolatot létesíteni egy olyan komolytalan emberrel, aki apám halálával viccelődik, meg mások előtt leégett, illetve személyiségzavarban szenved. Hiszen egyik pillanatban elutasító velem a másik pillanatban pedig már a kegyeimre játszik. Hátráltam tőle pár lépést nagyott nyeltem majd a szemébe néztem.

-          Armin. Mi nem vagyunk együtt és nem is leszünk sosem. Ezt a csókot pedig vegyük úgy, mintha meg se történt volna. – vontam vállat majd elmosolyodtam. Az arca hirtelen fagyossá vált.

-          Komolyan nem jelentett neked semmit az a csók? – kérdezte felemelt hanggal.

-          Ne kiabálj velem!. Labilis lelkiállapotban vagyok. – motyogtam zavartan, de a tekintetét kerültem.

-          Labilis. Na, persze. Akkor Lysanderednek is depressziós állapotban játszd az agyad. Azt hiszed, hogy te kellesz neki? Tudtad, hogy fogadtak Castiellel, és a fogadás tétje a te szüzességed? – kérdezte zavartalanul. – Ez még semmi. Képzeld majd a hatalmas pillanatról Lysander készíteni fog egy videót, ami szét fog terjedni az egész iskolában, városban, országban, sőt képzeld az egész világban. A legszánalmasabb vicc leszel az egész világon. Mondjuk már most az vagy, de tudom, hogy milyen naiv kis fruska vagy, bele fogsz menni az édeskés játékaiba. Úgy fogsz neki ugrani, ahogyan ő majd fütyülni fog. A hamis bókjai, gesztusai, tettei az orrodnál fogva vezetnek téged. Csak tudd, én nem leszek melletted akkor, ha most ellöksz magadtól Yukiko, többet ne gyere hozzám sírva. Befejeztem veled. Nem fogom az összes időmet ilyen szerencsétlenségre, illetve értéktelenségre pazarolni, mint amilyen te vagy. – Még egyszer lenézően rám pillantott az ajtóból majd kirohant és hangosan becsapta azt. Lerogytam a szekrényem elé és a kezembe temettem az arcom. Ez valóban igaz lenne?. Tényleg csak azért kedves velem, mert meg akar fektetni?. Beletelt pár percbe, míg összeszedtem magam, felálltam nagy nehezen a földről majd kihalásztam egy hosszú ujjú pólót meg egy farmer nadrágot. Nem volt kedvem öltözködni így az sem érdekelt, ha átlagosan nézek ki. Úgy is csak egy csicska vagyok, egy felmosó fej, egy szerencsétlenség...

Ki kullogtam a szobámból majd, ahogy kiléptem az ajtón akkor vettem csak észre, hogy Esgharad felett hatalmas fekete felhők gomolyognak. Itt bizony eső lesz. A hangulatomhoz pedig pont illik ez az időjárás. Mivel tudtam, hogy nem számíthatok Armin segítségére ezután, úgy gondoltam busszal megyek be a suliba. A legközelebbi buszmegállóhoz siettem és gyászos képpel vettem észre, hogy Castiel és Lysander is pont ugyanezt a buszmegállót szemelte, ki mint amit én. Lysander észrevett és már messziről integetett. Vajon mikor lettünk ennyire jó barátok?. Castiel morcos képpel vitatkozott valami fehér hajú lánnyal, majd Lysanderhez szólt néhány szót, aki elnevette magát a hallottakon. Biztos mind a hárman benne vannak ebben a hülye kis játékban. Fogadjunk az a fehér hajú lány az Lysander barátnője, a vörös, Castiel pedig a legjobb haverja. Ez a nap is rosszul kezdődik, és ezután egyre rosszabb lesz csak. Lassan odasétáltam a buszmegálló legvégéhez és a kapucnim mögé rejtőzve igyekeztem nem feltűnést kelteni. Nem jött oda egyikőjük sem. Megkönnyebbülten sóhajtottam. A buszban botorkálva, és majdnem Lysander ölébe esve elfoglaltam a hátsó ülést, ami a fehér hajú lány mögött volt szabad. Nem nagyon figyeltem arra, amit beszélgetnek, de egy részlet megütötte a fülem.

-          Mekkorát fog majd csalódni szegény.. Ez nagyon jó kis tervnek hangzik Lys drágám. – majd elkezdett kuncogni. – Pedig nagy kár érte, hisz csinos. De tudod, hogy megy ez... – mondta majd sejtelmesen a hátraforduló Lysanderre kacsintott. Én kifelé bámultam az ablakon.

-          Mi történt a nyakaddal? – hallottam hirtelen egy gúnyos hangot. A vörös kérdezett most és tőlem. – Mi van talán elvitte a cica a nyelved? – kérdezte komoran.

-          Bocs, korán reggel valahogy nem vagyok képes még felfogni a szarkasztikus humorodat. Amúgy semmi különös, csak volt egy kis balesetem. Még érkezett pár cuccom tegnap a régi lakásomból, amit Anya adott fel, és az egyik csomag véletlenül kicsúszott a kezemből majd a nyakamra esett végül lett egy véraláfutásom. – mormoltam, de nem figyeltem rá.

-          Szívás. – ennyi volt csak a válasza majd bedugta a fülhallgatóját és többet nem szólt hozzám. Miért van az, hogy mindig az ártatlan embereknek tesznek folyton keresztbe? Sosem bántottam senkit, egyszerűen csak boldog szeretnék lenni. Ez a bizonytalanság egyszer még ki fog készíteni...

§ V. Rész

Itt a következő rész. Olvassátok szeretettel. Nagyon köszönöm a rengeteg oldalmegtekintést. Átléptük a 120-at!

Ui: Ne felejts el mosolyogni!

V. Rész.

„Amikor egy olyan életet élsz, ami álmokra épül, félő, hogy a múlt feledésbe merül, miközben hasztalan rohansz a cél felé. S ha egy pillanatra megállsz, megrémülsz. Eltévedtél.”

Végre megérkeztünk. Armin leállította a kocsi motorját majd csak némán az útra szegezte a tekintetét. Fogalmam sincs, hogy most mit gondolhat. Elkezdett izzadni a tenyerem és a térdem is égett, ráadásul fáradt voltam. Két dolgot akartam, de azt mindennél jobban. Végre lezuhanyozni és aludni. Vagy percekig ülhettünk, úgy amikor is végre feladtam a játékot, kikapcsoltam az övem, kihúztam a kezem az ő keze alól, majd kiszálltam az autóból. Persze Armin egyből követett és vasmarkába fogta a csuklóm.

-          Yukiko. – mondta halkan majd óvatosan felé fordított. A szeméből tulajdonképpen csak azt tudtam kiolvasni, hogy belül valami ellen nagyon harcol.

-          Igen? – kérdeztem kelleténél is keményebben, de már nincs nagyon idegrendszerem ehhez a macskafogó játékhoz.

-          Csak, azt akarom mondani...- minden szónál egyre halkított, és kezdett már a fejem is megfájdulni, de persze nem Armintól. Oké, lehet egy kicsit kiakadtam.

-          Figyelj Armin. Amit reggel mondtál azzal nincs semmi baj, csak kicsúszott a szádon. Én megértem, hisz emberek vagyunk, hibázunk. De azért nem kell, lovagian viselkednek miközben a barátaid előtt pedig korábban, azaz még reggel leégettél. És nem kell sajnálatképpen megfogni a kezem, vagy egyből aggódnod, hogy kicsattant a térdem, vagy irtó rossz napom volt. Köszönöm, hogy ha tényleg ennyire érdekellek és fontos vagyok neked, mert ez jól esik, de ezt ne olyan események után tedd, ami alátámasztja azt, hogy te valószínűleg csak a mélységes sajnálatodat szeretnéd kifejezni és ezekkel a gesztusokkal csak a megbánást szeretnéd nyomatékosítani. Armin köszönöm, hogy ennyire figyelmes vagy, de kérlek, ne tegyél olyan dolgot, ami a szánalmon, a sajnálaton és a hamis érzelmeken alapul. – Amikor felnéztem rá, láttam, hogy egy percig csak kővé dermedve áll ott, de aztán fanyarul elhúzza a száját. Végül láttam az arcán, hogy megértette, amit mondtam végül hátat fordítottam neki és gyors léptekkel bementem az ajtón.

Amikor a szobámba értem levetettem magam az ágyamra és azon kezdtem el lázasan gondolkozni, hogy ezzel nem e bántottam meg Armint?!. De ahogy visszaemlékeztem az arcára nyilvánvalóvá vált, hogy egy cseppnyi bánat sem volt elrejtve az arcán, a szemei keserűséget sugalltak. Oldalra fordultam és elkezdtem simogatni Yurit, a hálája ezért a tettemért pedig a dorombolása volt.

-          Olyan jó, hogy te nem élsz át ilyen szociálisproblémákat Yuri!. – sóhajtottam. Majd amikor nyávogott egyet nem tudtam eldönteni, hogy helyesli-e ezt a dolgot vagy ellenzi, de abban biztos voltam, hogy őrült vagyok, mert egy macskához beszélek. Mosolyogva feltápászkodtam az ágyamról majd kivettem a bőröndömből, - mert igen még mindig nem volt érkezésem kipakolni- az egyik rossz felsőmet és egy nadrágomat, fehérneműt tettem még a kezemen keletkező kupac tetejére, illetve törölközőt és a kedvenc meggyes tüsfürdőmet. Imádom a meggyet, mint gyümölcsöt, és mint illatosító anyagot, például tüsfürdőkben. Ezt még egyébként Yubiishoban vettem, nem tudom Esgharadban szerintem ilyet nem kapok, habár Esgharad négyszer nagyobb volt, mint Yubiisho. Amikor beléptem a fürdőszobába megkönnyebbültem. Megnyitottam a csapot majd aláálltam a forró víznek, hihetetlen hamar kioldotta belőlem a feszültséget. Viszont néha muszáj volt kitennem a térdemet egy kicsit szellőzni ugyanis rettentően marta a víz a sebemet. Egy jó adag zselét nyomtam a szivacsomra majd átdörzsöltem magamat, beleértve egy kicsit a térdemet is, ugyanis valahogy le kellett mosnom az alvadt vért róla, majd nagy gomolygó párában kiléptem a kabinból. Áttöröltem magam, majd amikor lekezeltem a térdem, tettem rá egy aranyos medvés sebtapaszt és kiléptem a kicsit időközben lehűlt folyosóra.

A hűs levegő, ami a folyóson keringett teljesen jót tett a meleg bőrömnek, ha bár kicsit elszédültem a hirtelen hőmérsékletváltozástól, de ez csupán csak másodpercnyi szédülést eredményezett. Bementem a szobámba majd rávettem magam, hogy egy kicsit kiüljek a kertbe. Legalább egy kicsit ki tisztul a gondolkozásom. Felvettem egy kötött felsőt majd elindultam az ajtó irányába, de a nappalinál megtorpantam. Megint ott ült az alak a kanapén, de most motyogott is valamit. Óvatosan közelebb lépdeltem majd megállapítottam, hogy Armin alszik és magában beszél. Nem voltam kíváncsi az álmára, így visszatértem az eredeti tervemhez és kiosontam a hátsó ajtón át a kertbe. Kényelmesen elhelyezkedtem a hintaágyban, majd elkezdtem pásztázni a holdat, és ismét elkezdtem magamban érezni az aranysárga és zöld szempár csábító hatását. Annyira magával tud ragadni ez a fiú. Éppen érdekletennek nem mondhatnám, hiszen minden mozdulata furcsa, idegen, de valahogy annyira próbálja taszítani magától az embereket. Vajon miért?. Miért jött oda hozzám, miért kezdett el velem társalogni, miért segített nekem? Vajon, lehet, hogy?... Igen, próbálna a barátom lenni én pedig rendesen eltaszítottam magamtól. Miért vagyok ennyire szerencsétlen, hiszen még a jót akaró embert is szépszerével elküldöm a béka feneke alá. Annyi kérdésem van, és egyikre sem kapok választ. Lysander emlékével bágyadtam el, hiszen csak alig fújt a szél, ami lengedezett az is csak lágyan, és langyosan cirógatta az arcomat. Kicsit fáztam majd jobban összekucorodtam és ahogy kinyitottam a szemem megállapítottam pár perc után, hogy egy tisztás közepén fekszem. Óvatosan keltem fel, de rossz ötlet volt, mert szinte minden porcikám sajgott. Rettentő fájdalom nyilallt a jobb bordámba majd a hátamba, a lábamat pedig egyszerűen nem bírtam megmozdítani. Ijedten néztem körbe, de teljesen egymagam voltam.

- Lysander!. – kiáltottam volna, de csak suttogni voltam képes.  – Lysander! – ez kicsit hangosabbra sikeredett, de mindenhonnan némaság felelt. Majd végre egy örökké valóságnak tűnő perc után megpillantottam egy futó árnyat, ami felém tartott. És megláttam az aranysárga és zöld szempárt amint felém siet eltorzult arccal. Lerogyott mellém, majd felkarolt.

-          Jól vagy, Yukiko? – kérdezte lágy, bársonyos hangján majd átölelt.

-          Lysander. Én. - de a fájdalom hirtelen elvette a hangom. Lepillantottam arra a pontra ahonnan a fájdalmat érzem majd egy hatalmas vérfolt köszönt vissza hófehér ruhámról. És nem csak ezt az egy vérfoltot véltem felfedezni, elvétve találtam kisebb és nagyobb foltokat. Ki tudja, mennyi seb lehet most a testemen és milyen súlyosak. Elszorult a torkom. Nem, ezt az élet nem művelheti velem. Pont most nem.

-          Yukiko..- suttogta Lysander, majd ahogy felpillantottam az arcára megláttam pár könnycseppet a szemgödrében. – Úgy röstellem. Nem értem ide elég hamar. Könyörgöm, tarts ki. – majd egészen távolról meghallottam egy gúnyos kacajt. Éreztem, hogy valaki megfogja a kezem, de már csak homályosan láttam. Láttam, hogy egy fehér hajú lány az. Per pillanat azt gondolnám, hogy egy angyal szállt le hozzám, de túl emberien mozgott. Az angyalok pedig ennél sokkal, de sokkal kecsesebben mozognak. Megfogta a kezem, de nem hallottam már a hangjait. A távolban viszont futva megpillantottam még egy alakot, aki eldobott fegyverrel futott előre, engem itt hagyva, az életemet ellopva.  

-          Lysander én sajnálom. Én igazán sze.. – suttogtam, de ezután elveszítettem a hangomat. Kezdtem gyengének érezni mindenem, a kezeim, a lábaim, és alig hallottam már Lysander hangját. Végül hirtelen minden elsötétült.

Éreztem, hogy összeszorul a torkom majd a kelleténél gyorsabban ültem fel a hintaágyban, és egy kicsit megszédültem. A tekintetem kutatás nélkül a ruhámra esett majd megnyugodva vettem észre, hogy ez csak egy rémes rémálom volt. Nem lőttek le, a pulzusom is elég normálisan ver. Még sosem volt ehhez hasonló álmom, és ez kezdett egy kicsit megrémíteni. Nem hiszek abban, hogy az álmainknak vannak jelentései, de nagyon furcsa érzés fogott el hirtelen.

-          Yukiko! – Hallottam meg Armin hangját, amitől akaratlanul is összerezzentem. – Bejönnél végre? Hasumi aggódik. Holnap meg iskola. – Megint visszatért a mogorva Armin. Üdv megint a fedélzeten csúfos idegen. Ránéztem és a tekintetünk egy percre találkozott. Utállak! Szavak nélkül is le lehetett olvasni az arcáról ezt a fajta érzelmet. Túl sokáig időztem kint, és már Armin is dobolt a lábával, majd amikor intett idegesen, végre megindultam felé. Viszont aludni ma már, azt hiszem, nem fogok tudni. Beléptem előtte az ajtón majd hirtelen megállított.

-          Jól vagy? Úgy nézel ki mintha szellemet láttál volna. Nagyon sápadt vagy. – Vágta rá gúnyos mosollyal.

-          Csak rosszat álmodtam. – suttogtam halkan. Nem néztem rá, nem akartam látni a szánalmas tekintetét, így megspórolva egy pillanatnyi szuszt elindultam a szobám felé.

Kinyitottam az ajtót majd szó szerint bedőltem a meleg ágyamba. Yurit félig összenyomtam, de már hozzászokott, és ezt inkább komment nélkül hagyta, de megajándékozott egy ördögi nézéssel. Oldalra feküdve kipillantottam az ablakon és megint megpillantottam a ragyogó holdat. Jut eszembe az időt meg se néztem még, de az óra csak éjfél 3-at mutatott. Fél óráig még kínlódtam és forgolódtam az ágyamban, majd végre ismételten elnyomott az álom. Kezdek lassan félni a saját álmaimtól...