§ IV. Rész

Itt a következő rész, olvassátok szeretettel :) 

Kicsit hosszúra sikeredett ♪ ^-^

IV. Rész

„Egyetlen lélegzet szürkésfürtje illatából, a szája egyetlen csókja, kezének érintése többet ér, mint az egész öröklét e nélkül”

11 fele lehetett az idő, amikor is Nathaniel szembefordult velem és aranyszínű szemeit az arcomra szegezte. Minden lányt így el tud csábítani? Biztos a reggeli lány is rá pályázik, minden iskolában van egy olyan lány, mint ő, gazdag, kényes, hisztérikus, és általában az ilyen lányok ilyen pasikkal keverednek össze, mint amilyen Nathaniel is. Néha elgondolkozom azon, hogy miért vagyok ennyire szürke kisegér, de megerősítő válasz az sosem érkezik sehonnan sem.

- Hát, ennyi volna. – hallottam a hangját, amitől kicsit összerezzentem.

- Ő ki? – kérdeztem félénken, majd remegő ujjakkal a padon ülő fiú felé mutattam. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem figyeltem arra, amit mondott, de a kíváncsiság felülkerekedett bennem. Nem egészen vagyok benne biztos, de azt hiszem szürkés, vagy a hamuhoz hasonló színű volt a haja, hogy ez eredeti e vagy festett, azt nem tudtam megállapítani, ugyanis nem vagyok fodrász. Viszont láttam, hogy alul a haja kicsit zöldes árnyalatú. Különbözött a szeme színe, ez keltette még fel az érdeklődésemet. A balszeme zöld volt, de nagyon rikító zöld a jobb szeme pedig aranysárga. Egy kis jegyzetfüzetbe írt, amiből néha felpillantott és a toll kupakos végét a szájához emelte, még a vak is meg tudta volna állapítani, hogy a szeme fakó, üveges a gondolatai egészen máshol járnak. Földöntúli volt az arca. Hamuszínű haja az arcát keresztezte annyira megbabonázott, annyira vonzott magához. Őrült vagy Yukiko! Kezdtem belepirulni a saját gondolataimba.

- Ő Lysander. Félénk, és visszahúzódó fiú, de amúgy barátságos. – Mondta Nathaniel mosolyogva.

- Neki nincs órája? – kérdeztem még mindig kábultan. Ezért szégyelltem is magam.

- Valószínűleg lenne, de amikor rátör az ihlet, félek mindig megzavarni. – mondta majd a szemem sarkából észrevettem, hogy most felé nézett. A fiú, Lysander nem vette észre, hogy ketten is figyelik, zavartalanul írt tovább a jegyzetfüzetébe. A neve is annyira különleges, és régimódi talán éppen ezért vonzódom annyira hozzá.

- A barátod? – kérdeztem félénken, majd most már felpillantottam az arcára. Savanyú képet vágott, és kicsit ridegebb hangon szólalt meg.

- Nem, nem igazán. – válaszolta majd a földre szegezte a szemét. Igaz, ez csak pár másodpercig tartott, s nekem lehet jobb lett volna nem is észrevennem, de könnyen átlátok másokon. Amikor ismét felém fordult már hatalmas mosoly terült el az arcán. – Gyere, menjünk órára. – válaszolta majd megfogta a könyököm és elkezdett gyengéden az ajtó felé húzni. Utoljára hátrapillantottam, és találkozott a tekintetünk a padon ülő fiúval. Gyorsabban kezdett el dobogni a szívem, a torkom kiszáradt a kezem remegett. Úgy éreztem ott, akkor Nathaniel kezei közt magam, mint egy elveszett. Gyorsan lesütöttem a szemem és visszafordultam Nathaniel felé. Amikor beléptünk az ajtón elengedte a könyököm és előttem araszolva elvezetett az 5. terembe.

- Itt is vagyunk. Én most nem fogok bejönni órára, sok halaszthatatlan dolgom van még a DÖK-ös teremben, de később még találkozunk. – mondta azon a bársonyos hangján. Pár percig még nézett aztán nehézkésen elindult majd becsukta maga mögött a DÖK-ös terem ajtaját. Oké, innentől egyedül Yukiko. Félénken beléptem az osztályba és megkönnyebbülten vettem észre, hogy senki sem foglalkozott velem így letelepedtem az ablakfelőli legutolsó helyre. Nesztelenül húztam ki a székem, leültem, majd az ablakon néztem kifelé. Meglepődve vettem észre, hogy az alak már nem ül kint a padon. Igen nagy örömömre a kilátás pont a padra esett, micsoda véletlen. Legközelebb a fal felőli oldalon foglalok helyet. Próbáltam kiverni mindenféle hülyeséget a fejemből, ami nem kapcsolódik a tanuláshoz, de nehezen ment. Új kísérletet tettem a felejtésben és csak néztem, hogyan fújja a szél a fákat, hogyan hajolnak jobbra és balra kecsesen, egy balett táncosnő is megirigyelte volna őket ezért a hajlékonyságukért. Vagy a madarak játékosságát, ahogyan kergetőztek a nagy foci pályán a fák és virágok között, illetve ott a pillangók tánca. Ezekért a dolgokért gyönyörű a természet.

- Leülhetek? – kérdezte valaki halkan. Nevetségesnek tűnhetek biztosan, hogy az átlagos ’udvart’ pásztázom, de annyira le tud kötni a természet. Ezért is hordok magamnál kamerát. Minden pillanatot megakarok, örökíteni, ami az életem e szakaszában történik. – Hahó.. – majd valaki megérintette a vállam, amitől kicsit kipattantam a székemből.

- Iiigen? – kérdeztem becsukott szemekkel még mindig a mellkasomon tartva a kezem.

- Jól vagy? – hallottam egy aggódó hangot. Az a hang a legszebben csengett, igaz mély volt és érdes, de gyönyörűen hangzott és érdekes módon megnyugtatott.

- Igen, csak nem szeretem, ha váratlanul megérintenek. – Kinyitottam a szemem, de azt kívánom bár ne tettem volna. Ugyanis egy kíváncsi szempár meredt rám, egy zöld és egy aranysárga, tudtam reménytelenül elvesztem.

- Ó, Sajnálom az én hibám. Nem volt szándékomban megijeszteni, csak nem figyeltél rám és gondoltam tervet váltok. Láttam, hogy figyeled az udvart. Téged is leköt a természet? – kérdezte érdeklődve majd leült mellém. Elkábultan figyeltem rá, majd amikor már 1 percig nem válaszoltam elnevette magát. – Jól vagy? – kérdezte, de már nem aggódóan, ha nem mosolyogva.

- Igen, azt hiszem. És igen, néha leköt. Szeretem nézni, ahogy, fújja a szél a fákat, olyan kecsesen mozognak. – mondtam majd ismét az udvar felé mutattam, ami kicsit bugyután nézhetett ki.

- Én is pont így látom. Végre egy ilyen ember, aki meglátja az egyszerű iskolaudvar szépségét! Fotózni is szoktál? – kérdezte még mindig érdeklődve majd az egyik kezére támasztotta arcát és fél testtel felém fordult. Megrémített ez a szituáció. Az ép eszű ember biztos azt gondolná, hogy egy idegennel bizony ennyire barátságosan nem viselkedünk. Az én agyam is elkezdett forogni. Mi van, ha valakivel fogadott, hogy valamilyen úton-módon engem átver? Elcsábít, ami neki nem nagy feladat, hiszen szívdöglesztően néz ki, és a mosolya.. Arról inkább nem is mondok véleményt. Ezért furcsa, hogy Lysander aki értelmesnek látszik, kedves, udvarias, rendkívül jó képű pont engem szemelt volna ki beszélgető partnerének. Szeretem magam nem megégetni, a seb tudniillik nehezen gyógyul és a heg pedig rosszabb esetben örökre látszik az ember kezén, vagy ott ahol éppen szerencsétlenül megégette. Kicsit elhúzódtam tőle, amit szerintem észre is vett, hiszen tartást váltott, és most már csak az arcát fordította felém.

- Néha. – ennyi volt a válaszom és újra csak az udvart pásztáztam.

- Gond, hogyha ide ülök? – tért rá a témára és kicsit fojtott volt a hangja.

- Nem.. – válaszoltam nagyon halkan. Pár perc után hallottam mellőlem egy széknyikordulást, majd amikor mellém pillantottam csak Lysander hűlt helye fogadott. Próbáltam megkeresni a szememmel majd legelöl pillantottam meg egy fehér hajú lány mellett. Olyan stílusa volt mind Lysandernek, gondolom ő lesz a jövőben a barátnője, és igazán nem vitatom gyönyörű lány volt. Az ilyen kis szürke kisegerek, mint én pont olyan barátot érdemelnek, mint az a kis szemüveges barna hajú srác, aki folyton engem lesett. Kezdtem kicsit rosszul érezni magamat. Majd elkezdődött az óra. Persze amikor kimentem bemutatkozni hadartam, el is vörösödtem, nem találtam a szavakat, és ahogy mentem vissza a helyemre ráadásnak fel is buktam egy lány lábában. Persze a szőke hajú lány lábában botlottam meg, akivel volt szerencsém reggel megismerkedni, és bizton állítom, hogy szánt szándékkal tette ki elém, hogy mindenki előtt leégessen. Hangos nevetések közepette ültem vissza a helyemre, kezdtem megállapítani, hogy szörnyű ez a nap. Ma csak bemutatkozó órák voltak és megörültem, amikor néha új tanárt kapott az osztály, mert akkor nem nekem kellett csak egyedül bemutatkoznom, ha nem a többi osztálytársamnak is. Az a lány, akinek smaragd színű szemei voltak egész nap engem figyelt és halkan sugdolózott a barátnőivel, gondolom rólam. A legrosszabb tulajdonságom, hogy hamar elsírom magam, akaratlanul. Most is ez történt. Megint az udvarra fordítottam a fejem, és elmorzsoltam egy könnycseppet. Amikor már úgy éreztem, hogy kibírom könnyek nélkül visszafordultam a tanári asztal felé, de a szemem ismét találkozott az aggódó szempárral, aki sok paddal előttem ült, próbáltam nem tudomást venni róla és inkább a tanárra fókuszáltam. A fehér hajú lány eközben súgott neki valamit, majd amikor vége lett az órának megölelte, és láttam, hogy Lysander azt mondja neki: - Köszönöm, és ő is szorosan átölelte. Ez a kép pont elegendő volt nekem ahhoz, hogy teljesen kikészüljek. Ahogy mentem volna kifelé az ajtón csak annyit éreztem, hogy valaki hátulról erősen meglök aztán szerencsétlenségemben, valaki lábában ismét megbotlottam, elveszítettem az egyensúlyom és puff, előre estem. A papírjaim szanaszét repültek. Rendesen bevertem a könyököm és a térdem, de nem is emiatt homályosult el minden. Most azt hiszem betelt a pohár és utat engedtem a könnyeimnek. Ahogy szedtem össze a papírjaimat, csak a gúnyos kuncogásokat hallottam a hátam mögül majd megpillantottam egy kezet, aki szorgosan próbálta összeszedni a maradék szétszóródott papírlapomat majd végül egy kupacban átnyújtotta.

- Nem ütötted meg magad? – kérdezte mosolyogva Lysander. Kiborultam. Hány lány kell neki? Egyel nem képes megelégedni?

- Nem, teljesen jól vagyok. – válaszoltam a valóságot megcáfolva, hiszen még remegett a hangom és a könnyeim is ott lapultak még a szemgödrömben.

- Segíthetek esetleg valamit? – kérdezte készségesen, majd amikor hozzám ért volna elugrottam előle. Óvatosan ránéztem, majd láttam, hogy a fehér hajú lány a térdemet pásztázza, majd automatikusan a szájához emeli a kezét. Lepillantottam majd megláttam, hogy kicsattant a térdem. Nem volt nagy seb, tehát ki elemeztem magamban elvérezni sajnos nem fogok. Lysander is követte a tekintetem majd lépett volna felém, de azzal a lendülettel én 3 lépést hátráltam.

- Igen. Hagyj békén, és kérlek, ne gyere a közelembe. – sziszegtem halkan. Egy pillanatra kővé dermedt majd hátat fordított nekem és elviharzott. A fehér hajú lány dühös pillantást vetett rám majd Lysander után futott. Elővettem egy papír zsebkendőt majd rányomtam a térdemre, de idegesen vettem észre, hogy csak még jobban elmaszatoltam a már megalvadt véremet. Amikor eltettem az irataimat a táskámba követtem a tömeget, gondoltam végül is mindenki csak kifelé mehet az iskolából. Megnyugodva néztem körbe, hogy sikeresen kijutottam az iskolából. Egy piros pont Yukiko! Viszont Armin kocsiját nem láttam és kezdett elfogni a pánik, végül is csak ez az egy esélyem van a hazajutásra. Összeszedtem minden gondolatomat és emlékemet majd kifordultam jobbra és elindultam a járdán. Megint kezdtek könnyek gyűlni a szememben, hiszen ennél szörnyűbb nap nem is történhet egy emberrel meg, és még péntek 13. sincs. Amikor már vagy 30 perce bolyongtam feladtam. Leültem egy padra majd a tenyerembe temettem az arcom. Még arra sem figyeltem fel, amikor egy kocsi megállt előttem.

- Hála Istennek meg vagy Yukiko. Mindenhol kerestelek. De hiszen te vérzel. Jól vagy? – hallottam egy aggódó hangot. Felpillantottam Arminra aki a kocsiból nézett kimeredt szemekkel. – Te sírtál? Mi történt ma? – kérdezte, de már inkább bosszúsan és a szája penge vékonyságúvá szűkült.

- Jól vagyok. Szuper napom volt. – mondtam tettetett örömmel, de pár másodperc múlva elkezdtem zokogni. Egy ajtó csapódást hallottam majd éreztem, hogy Armin a vállaimra tette a kezeit.

- Otthon mindent elmesélsz jó? – én csak ránéztem a könnyeim keresztül majd szorosan átöleltem. Szegény nem is tudta, hogy mit tegyen ezért csak ő is átölelt. Amikor már elgémberedtek a karjaim felálltam és Armint követve beültem az anyósülésre. Bekötöttem magam, majd pár perc múlva megnyugodva vettem észre, hogy Armin most teljesen komolyan vezet és csakis az utat figyeli, semmi halál közeli élmény, semmi szlalomozás. Az én kezem a sebesség váltó mellett pihent, majd amikor pirosat kaptunk, ahogy szokás, vagyis jobbik esetben, megálltunk. Én csak kifelé bambultan az ablakon, de váratlanul ért, amikor valami melegséget éreztem az időközben elhidegült ujjaimon. Akkor esett le, hogy Armin kezének a melegségét érzem, ugyanis megfogta a kezem. Teljesen megdöbbentem és még a lélegzetem is elállt. Nem mertem ránézni, tudtam, hogy úgy sem tudná megmagyarázni és nem is akarom, hogy megmagyarázza. Próbáltam úgy tenni mintha mi sem történne, lehet, rossz színész vagyok, de ez most bevált. Némán folytattuk a fél órás utat hazafelé... Persze ő végig fogta a kezem...

§ III. Rész

Hahóó mindenki! Itt az új rész. ♪

Őszintén lehet kicsit több szálon fog futni a cselekmény és ezért ezer bocsánat, de kell bele valami pezsdítő úgy érzem. Majd megtudjátok, hogy mire is gondolok. Addig is itt a rész, Olvassátok Szeretettel. :) Köszönöm a kommenteket és az oldalmegtekintést! ♥ 

Ui: Kicsit hosszú lett.:/ :)

III. Rész

„Ha szeretni akar, hát szeresse azt a gyűlöletet, ami elemészt engem, és én cserébe szeretni fogom a szívét, amíg kétségbeesésbe nem taszítom”.

Próbáltam minél jobban a fejemre húzni a paplanomat, de rájöttem így nem segítek, hanem ártok magamnak. Végül is, ki akarna párnák között megfulladni, amikor odakint gyönyörűen süt a nap? Remegve ültem fel ledobva magamról a paplanom azzal a gondolattal, hogy ez bizony az első iskola napom. Összegezve egy olyan nap, ami után vagy vörös szemekkel fogok hazáig rohanni, vagy.. Igazából nem látok másik variációt, tehát ezt az egyet tartom csak reálisnak. Mivel már 7-et mutatott az óra feltápászkodtam a pihe puha ágyamból és elkezdtem készülődni. Persze a mosdó zárva volt, így a készülődésem ehhez kapcsolódó fázisát későbbre halasztottam el és elkezdtem magamra cibászolni azt az annyira ronda egyenruhát, ami már oly meglepő módon, az asztalomon hevert kivasaltan. Remek. Egyszerűen utálom az egyenruhát, és mindenféle kelléket, ami az iskolához köthető. Vagyis csak az ehhez kapcsolódó részeket. Grimaszolva magamra húztam a fehér zoknit, azt a retró stílusú cipőt, majd következett a szoknya aztán a blúz, és a nyakkendő. Mivel kint meleg volt azt a kardigánféleséget nem öltöttem magamra, hanem inkább egy kötött elég lenge anyagú pamut felsőt vettem fel, hogy azért Hasumi ne kapjon szívinfarktust, hogyha meglát. Minden Anya egyforma. Nem tudják megérteni, hogy meleg van, és tele aggatnak mindenféle olyan ruhával, amiben 100%-os bizonyossággal beleizzadsz. Vagy lehet, hogy csak én vagyok ennyire szerencsés, hogy ilyen szülőkkel áldott meg a sors?. Ha ez áldás, akkor valószínűleg legközelebb az átkot fogom követelni, lehet az még jobb, mint ez. Amikor végre 7:20 volt kijelezve az órán bejuthattam a fürdőszobába. Megigazítottam a hajam, fogat mostam, és megmostam az arcom. Elhűlve figyeltem, hogy a digitális óra már 7:30-at jelez, fejvesztve kapkodtam magamra a táskám majd rohantam ki a házból. Persze, kajálni már nem volt időm, hiszen a szokáshoz méltán, ramaty időérzékem volt, ami ma sem akarózott elhagyni. Ahogy elhaladtam a kapu mellett hirtelen egy gúnyos arcot vettem észre. Persze ahogy szokott lenni, Armin röhögcsélt rajtam pár haverjával együtt. Akkor esett le jó nagyott koppanva, hogy a drága Arminka volt az, aki késeltetett, és aki készült teljesen tönkretenni az első napomat, vagy már ez egy olyan folyamatnak a kezdete, amelynek az a jelszava: - Tűnj haza!. Őszintén, nem tudom, de kezdek bajt szimatolni a levegőben. Mivel késésben voltam, és nem akartam még jobban kényelmetlenül érezni magamat, az aggályaimat leküzdve beültem Armin autójába.

-          Na, végre. Azt hittem már, hogy gyökereket vertél ott a járdán. – Mondta gúnyosan, majd belecsapott az egyik haverjának a tenyerébe.

-          Sajnálom, hogy folyton csalódást kell neked okoznom. – mondtam mérgesen majd belenéztem a fenti visszapillantó tükörbe, és egészen addig álltam a tekintetét, amíg ő el nem fordította és az útra nem szegezte. Kimondhatatlanul utálom!.

Az út többi része unalmasan telt. Nem is akarok visszaemlékezni azokra a rém teljes képekre, amikor is Armin megfitogtatta vezetési képességeit. Esküszöm, azt hittem, hogy egy árokban végezzük, vagy kivasaltan, amikor a tökfejű Armin, hogy felvágjon persze a 2 legjobb haverja előtt elkezdett szlalomozni az autópálya kellős közepén, és az utolsó pillanatban húzta oldalra a kormányt egy kamion első lökhárítója elől.

-          Hogy te mekkora egy seggfej vagy!. – csúszott ki a számon a leges leglekezelőbb hangon, ahogy csak tudtam mondani.

-          Én nem ezt gondolom, és ezt mások is alá tudják támasztani. – rám kacsintott - Apád is vezetett nem? Őt is majdnem kivasalta egy kamion? – kérdezte nevetve a ’majdnem’ szót nyomatékosítva.

-          Nem, Apámat egy részeg sofőr vasalta ki. – motyogtam halkan és alig bírtam a könnyeimmel. Tudta. És még is viccet csinált belőle. Ahogy felpillantottam láttam, hogy mélységes bűntudat ült ki az arcára, de nem szólt semmi, és az előbbi vidám hangulatot most a rideg feszültség váltotta fel. Már nem tudtam visszatartani és egy könnycseppet gyorsan elmorzsoltam a szemem sarkából. Reméltem, hogy Armin nem veszi észre, de észrevette. Valami után kutatott a kesztyűtartóban, majd egy dobozt húzott elő és fájdalmas arccal hátrafordult és az ölembe csúsztatta óvatosan. A keze lágyan még rajta pihent egy kicsit.

-          Iszonyatosan sajnálom Yukiko. Én nem úgy..- kezdett bele, de amint megráztam a fejem elhallgatott.

-          Figyelj inkább az úttestre Armin. – húztam ki a kezéből a dobozt végül elfordítottam a fejem. Még egy percig csöndesen figyelte az arcom és ismételten visszafordult a kormány felé, ami megnyugtatott. Nekitámasztottam a fejem a hideg ablaknak és csak becsuktam a szemem majd próbáltam kiüríteni a gondolataimat. Persze, ez egyáltalán nem sikerült. Folyton Árminon gondolkoztam lázasan, és ez nagyon megrémített. Nem is az bánt, hogy édesapám emlékét tiporja, persze ez is iszonyatosan fáj, viszont az a legkínzóbb, hogy ezt nekem mondta, pont nekem. Éreztem, hogy a kocsi lelassított majd kinyitottam lassan a szemeim, és óvatosan körülnéztem. Hát, ez lenne az?! Éreztem, hogy gombóc szorul a torkomra, elkezd izzadni a tenyerem, elfog a szédülés. Armin kinyitotta az ajtót, próbált lovagiaskodni és pont ezt a tulajdonságot utáltam egy emberben.

-          Armin, kérlek, viselkedj normálisan. Tekints felhőnek, fának, virágnak, bárminek csak ne egy olyan embernek, akivel te társaloghatsz. Rendben? – mire az csak zavartan bólintott halkan udvarias lányhoz illően megköszöntem. Feltettem a vállamra a táskámat majd a kíváncsi szemek és susmogások közepette, beléptem a Sweet Amoris Gimi ajtaján. Általános gimnáziumnak látszott, oldalt voltak felsorakoztatva a szekrények, 2 lépcső vezetett, egyik balra futott fel a másik pedig jobbra. Egyiket csak a tanárok a másikat pedig a diákok használhatták, vagyis ezt véltem kiolvasni a tájékoztató szövegből. Ahogy a papíromra pillantottam megállapítottam, hogy nekem valami Nathaniel nevezetű fiatal srácot kell keresnem, aki egy osztályba jár velem és nem utolsó sorban a DÖK elnök. Miért adnak már az első napon olyan feladatot, ami tájékozódási képességet igényel, egy olyan iskolában ahol rohadtul nem tudom, merre kell első lépésnek is elindulnom?. Ahogy lépdeltem előre már egyből nekimentem egy lánynak, aki leöntötte magát a kávéjával.

-          Nem tudsz vigyázni? – kiáltotta rám szikrázó szemekkel. Arany fürtjei keresztezték kerekded arcát, és smaragd színű szemei élénkek ragyogtak. – Ez egy eredeti gucci darab, ezt nem szokás csak úgy leönteni kávéval.! – kiáltotta hisztérikusan. – Látom meg is némultál. Várj nem te vagy azaz újonc? Szerencsétlenségedben pont ide kellett jönnöd?. – vihorászott nevetve. Hirtelen hangulatváltozásai vannak ennek a lánynak elemeztem ki magamban. Bár, mondjuk, a hormonok ilyen korban össze-vissza cikáznak, szóval megértem.

-          Sajnálom én nem akartam.. – habogtam.  

-          Még mentegetőzöl és próbálod benyalni magad? – kérdezte szikrázó szemekkel. – Azt hiszed, hogy mert meghalt az apád, és Armin a póttesód itt mindenki a keblén fog dédelgetni? Ki kell, hogy ábrándítsalak Aranyom. Itt csak egy felmosó fej leszel rengeteg ember felmosó nyelén. – beszélt halkabban és titokzatosabban. Azt hiszem bepöccentem. Oké, hogy Armin elszólta magát, de ez a városi liba, egyszerűen, hogy mer ilyen közönségesen beszélni az apámról?.

-          Oké, hogy nem kedvelsz és nem értem miért ugrottál nekem, de legyen igazad. Viszont az apámat hagyd ki ebből a történetből. – válaszoltam halkan. Nem akartam már az első nap bajba keveredni.

-          Mi ez a kör? Mi folyik itt? – hallottam meg egy bársonyos hangot a hátam mögül.

-          Csaj bunyó? – hallottam még egy hangot, de ez már valahogy vidámabban csengett.

-          Semmi Nathaniel csak ez a cafka leöntötte a kedvenc ruhámat kávéval, és felidegesített. – válaszolta a lány felhúzott orral. Most viselkedjünk dedósan és köpjük be egymás. Ne már, ez most komoly? Elhűlve figyeltem a gyerekes reakcióit.

-          Biztos te vagy az új lány. Én Nathaniel vagyok. Üdv az iskolában. – majd felém nyújtotta a kezét.

-          Hello. – válaszoltam mosolyogva, végre egy értelmes lény akiből nem csak a sötétség sugárzik!.

-          Még sincs semmi. Ezért érdemes volt idetódulni. – hallottam egy csalódott hangot.

-          Castiel, nincs jobb dolgod? – felelte az aranyhajú srác. Ha jól emlékszem, akkor Nathanielnek hívják.

-          De, és úgy látom neked is. – kacsintotta a lángvörös hajú fiú.

Amikor elszállingózott a tömeg, elindult egy terem felé, de amikor észrevette, hogy nem követem megfordult és biztatóan rám mosolygott. Tördelt ujjakkal elindultam felé, majd bementem az irodába. Egyszerű volt a szoba, egy nagy fa asztal húzódott végig középen, mind két oldalról székekkel, egy nagy tábla volt az egyik szék háta mögött, az asztalon rengeteg papír hevert. Gondolom az én papírom is ott hevert valahol köztük. Volt pár kép is, de azok inkább ilyen versenyeredmény féleségek voltak, volt egy nagy tábla, amire képek és szövegek voltak ragasztva, gondolom valamilyen fal lehetett, egy órarendféleség, és egy kávéfőző. Egy örökzöld cserje dobta fel az iroda hangulatát, ami az ablak alatt kapott helyet, és pár darab szekrény, ami véglegesen kiegészítette az irodás összhangot.

-          Yukiko, igaz? – kérdezte hirtelen.

-          Igen. Nathaniel, ugye? – kérdeztem vissza.

-          Pontosan. – válaszolta hatalmas mosollyal. – Belenéztem a kartonodba és láttam, hogy az előző iskoládban te voltál a DÖK elnök. Szeretném, ha ezt a tevékenységedet itt is folytatnád. – válaszolta mosolyogva. – Segítőkre mindig szükség van.

-          Persze, ha szeretnéd. – helyeseltem. Abban nem voltam biztos, hogy mások kartonjában szabadon bele lehet e nézni, de inkább nem szólaltam meg. A következő percekben elintéztük, ami a beiratkozásomhoz szükséges, majd végre végeztünk a papírmunkákkal.

-          A következő órád, helyesbítek óránk az 5. teremben lesz. Ha akarod, elkísérhetlek és körbe is vezethetlek az iskolában, ha szeretnéd. – Válaszolta készségesen.

-          Az nagyon jó lenne. Nem szeretnék már az első napon eltévedni. – mosolyogtam majd kimentünk az ajtón. Kezdtem egy kicsit feszülten érezni magamat a társaságában, hiszen egy idegen és egy fiú, végtére is életem során még sosem vett körül ennyi hímnemű alak, mint ma alig 1 óra leforgása alatt. Csendben lépdeltem mellette, de éreztem, hogy kíváncsian fürkészi az arcomat, aminek hatására éreztem, hogy minden vér az arcomba szökik. Próbáltam csak előre figyelni és igyekeztem minden egyes kis apró részletet pontosan jól belevésni az emlékezetembe. Megállapítottam magamban, hogy egy kicsit érdekel ez a fiú és mellette valahogy kezdtem megfeledkezni Arminról..  

§ II. Rész

Sziasztok!. 

Olvassátok szeretettel!

II. Rész

„Nem tudok nem visszaütni, amikor valami nagyon félelmetes dologgal találom szemben magam. (...) Azt hiszem, azért csinálom ezt, hogy megvédjem a dolgokat magam körül.”

Odaballagtam Hasumihez, majd szorosan átölelt. Nem kellettek nagyon szavak, a puszta tettek minden érzelmet elárultak. Hosszú idő múlva gyengített csak szorításán, majd végleg elengedett.

-         Végre itt vagy. - Mondta könnyes szemekkel és rekedt hangon.  

-         Én is vártam már ezt a találkozást. – Őszintén, talán lehet, hogy hazudtam. Nem tudom magamban letisztázni, hogy örülök, hogy egy idegen országba jöttem, és itt vagyok a rég nem látott Hasumivel, vagy szomorú, mert elhagytam az otthonom, és a barátaim?. Sosem tudtam remekül harcolni magammal és ez gyakorta kiült az arcomra. Hasumi aggódva fürkészet.

-         Olyan sápadt vagy. Minden rendben? – kérdezte aggódó szemekkel, majd megérintette a vállam.

-         Persze, minden. Csak ez az utazás kiszívta minden erőmet, hosszú volt az út. – válaszoltam fél mosollyal, de az arckifejezését látva, szerintem nem is mosolyogtam. Sosem tudtam kimutatni jól az érzelmeimet, és tulajdonképpen nem is mertem, végképp nem akartam kimutatni. Apu mindig azt mondta, hogy a nyitott könyvre a legkönnyebb vadászni.

-         Készítek otthon egy kis teát, és aztán mesélsz. – törölte le a könnyeit Hasumi, majd végre láttam egy szívből jövő mosolyt megvillanni ártatlan arcán. Mindig boldoggá tett az a tudat, hogy a körülöttem lévők boldogok. Kicsit még ott álltunk a reptéren, és kínlódtunk a poggyászommal, mert őszintén szólva, valahogy út közben elveszett. Azzal ugrattam magam, hogy biztos a légörvényben kirepült a gépből. De erre a gondolatra nem inkább jókedv, ha nem borzongás jött és megint libabőrös lettem. Az út közben csendben figyeltem csak a távolba meredő vézna srác arcát. Olyan titokzatos volt. Egyébként Hasumi kocsija olyan kis furgonra hasonlított, ami okkersága volt kívülről és belül pedig fekete huzatok borították az üléseket. A lejátszóban valami régi japán zene szólalt meg, kicsit idegen volt füleimnek. A kocsiban rengeteg kép volt kiragasztgatva, Hasumi nem nagyon törődött, hogy éppen a kesztyűtartóra nem szokás Rilakkuma matricákat ragasztgatni, vagy családi fényképeket, ő még is ízlésesen megoldotta. A kocsiban a menta és a citromfű keveréke lengedezhetett, de néha hozzá társult még a tikkasztó hőség és a város különleges illata, mert a vézna srác, a letekert ablakon nézett kifelé. Talán huzatot is kaphatott a szemem, mert amikor kiszálltam éreztem, hogy fel van dagadva, és hogy fáj. A ház egyszerű volt. A kőkapu mellett rögtön ott sorakoztak a szebbnél szebb bonsai fák, a rengeteg színben pompázó rózsák, amiknek az illata teljesen elkábított.  Bambuszok, ahogy nyúlnak az ég felé korlátot nem ismerve, a mohák, amelyek az örökzöldek törzsén telepedtek meg, a végtelen harmónia, annyira nyugtató volt, hogy már szinte beleszédültem. Hátul, pedig mint megtudtam Hasumitól, ott vannak a gyümölcsfák. A lépcső felé tartva a kicsik majdnem felborítottak annyira rohantak előre. Elmosolyodtam rajtuk majd beléptem a házba. Tiszta volt és rendezett. Meglepetésemre kicsit átvette a ház a nyugati kultúrát és otthonosabbnak tűnt, bár a papír falak azok megmaradtak. Mindig is szerettem a Japán kultúrát, az e-fajtatisztaságot és rendet. Egyáltalán nem volt gond.

-         Gyere, megmutatom a szobádat, Armin mellett kaptál helyet. – Megtudtam, hogy a rejtélyes fiú neve Armin. Lázasan gondolkodtam ennek a névnek az eredetén, de aztán feladtam viszont azt letisztáztam magamban, hogy szép név. Ahogy rá pillantottam láttam, hogy ő annyira nem örül ennek a döntésnek, az arca fanyarul megrándult amikor Hasumi kiejtette ezeket a szavakat. Ő nem leplezi az érzelmeit, nem fél attól, hogy valakit megbánthat vele, vagy nem is érdekli. Elkönyveltem magamban, hogy majd akkor törődök vele, ha a szobámba értem. Kezdtem félni. Kezdett nagyon érdekelni ez a srác és szerettem volna ezt a fajta érzelmet teljesen kitörölni a fejemből. Kapkodva Hasumihez fordultam, aki éppen akkor fejezte be a mondatát. Benyitott, majd egyik lábamról a másikra állva félőn bekukkantottam. A jobb sarokban ott hevert egy ágy, volt egy íróasztal és mellette egy szekrény. Pár bonsai fát is elhelyezett Hasumi, biztos megtudta Anyámtól, hogy ez a kedvenc fám, vagy kiérdeklődte. Nem szerettem, sosem ha a középpontba kerültem, de azt meg végképp utáltam, ha úgy lesték a kívánságaimat mintha egy szent ember lennék. Lepakoltam a cuccomat az ágyamra majd leültem. Észre se vettem mennyire fáradt vagyok, és nagy erőmbe került harcolni a gravitációval, mert a pilláim akaratlanul lekívánkoztak csukódni. Hasumi megértően mosolygott, majd kituszkolta Armint és a kicsiket a szobámból, nyomatékosítva őket, hogy ne zajongjanak, nem szeretné, ha felkeltenének engem. Azt viszont nem tudta, hogy ha igazán fáradt vagyok, közvetlenül a fülem mellett játszódó 3. világháborúra sem méltatnám kinyitni a szemem. A zaj tehát nem nagyon érdekelt, és nem volt akadálya álomvilágom nyugalmának.

-         Pihenj csak nyugodtan. Ha felkelnél ott a tea az asztalon, ennivaló van a hűtőben. Valami gond van, csak hívj, a telefonszámomat egy cetlire írtam és a hűtőre ragasztottam. Készséggel fordulj Arminhoz, nagyon segítőkész. Én elmegyek a munkába. Kérsz valami különlegeset a reggelihez? – kérdezte csillogó szemekkel. Na, pont erről beszéltem. Miért nem viselkedik normálisan?.

-         Nem, köszönöm. Tökéletesen megfelel amit itth.. itt találok. – mosolyogtam zavartan. Reméltem nem veszi észre bicsaklásomat, de ahogy rá néztem sajnos észrevette. Elnézően mosolygott, még pár szót váltott a fürdővel kapcsolatban majd kiviharzott a szobából. Nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal, így elhatároztam, hogy elmegyek fürdeni. Jól esett, ahogy a meleg víz a bőrömre hullott, teljesen kioldotta belőlem a feszültséget. Átöltöztem a pizsamámba, ami nekem egy térdig érő nadrágot és egy rozoga pólót jelentett, aztán a még mindig vizes hajamat dörzsölve bementem a szobámba.  A takaróm alá bújva egyből elnyomott az álom. Csak 5 perce szerettem volna lehunyni a szemem, de ez volt vagy több óra is. Éles fájdalomra ébredtem a vállamban, a nyakamban és a derekamban majd az órára pillantottam. Nem rég múlt éjfél. Igen, az időeltolódás. Érzékeny a testem mindenféle változásra, és főleg az effélékre. Felkeltem az ágyamból, és akkor vettem észre, hogy a torkom teljesen kiszáradt és a nyelés is már fájdalmassá vált. Belebújtam a mamuszomba majd kicsoszogtam a konyhába. Töltöttem magamnak egy kis teát, de amikor befordultam a nappaliba pár pillanatra ledermedtem. Ugyanis ott ült, nekem persze hátat fordítva a kanapén Armin és valamit olvasott. Éjfekete haja most kékesnek tűnt a lámpa halovány fényében és a bőre is inkább a bronzos színt öltötte magára. Túl sokáig álltam ott, mert csak azt vettem észre, hogy az alak már nem a kanapén ül, ha nem felém tart grimaszt vágva. Elpirultam.  

-         Nem tudsz aludni? – ennyit kérdezett csupán felvont szemöldökkel. 

-         Nem igazán. Tudod, az időeltolódás, nem vagyok hozzászokva. – motyogtam, de a szemébe nem mertem nézni. 

-         Aranyos a pizsamád. – vágta rá gúnyosan. – Pontosan a 21. századi divatot követi. – többet nem szólt, majd elosont mellettem. Csak csengtek a szavai a fülemben újra és újra. Nem törődnék egyébként azzal, ha valaki ismeretlen mondja nekem ezeket a számomra eléggé bántó szavakat, de valahogy tőle furcsán rosszul esett. Ahogy elhessegettem ezeket a rémképeket a fejemből visszaindultam a szobám felé. A vállamon hátrapillantva észrevettem, hogy engem figyel, majd lesütötte a szemét és lekapcsolta a villanyt a konyhában. Őszintén nem értem ezt a fiút. És lehet jobb is nem megtudnom a gondolatait. Az igazság sokszor nagyon tud fájni, és én nem akarom, hogy fájjon...

Sziasztok! 

Ez a blog, hogy már így előre bevezessem egy történetről fog szólni. ( Milyen meglepő mi? ). A történethez felhasználtam néhány elemet játékokból, vagyis egyből ( Csábításból jeles) de nem kép szerint fogjátok megkapni a történetet, hanem ilyen bejegyzéses formátumban. Leszeretném már az elején tisztázni, hogy lehet nem éppen Happy End-es, csöpögős love story-t fogok létrehozni, ha nem egy eléggé realisztikus szinte már őrült képzetű művet, amiben teljesen visszaköszönnek a való élet kegyetlenségei, persze mesével fűszerezve. Ott lesz az igazságtalanság, a fájdalom, a hiány. És a legvégén talán a boldogság. A neveket amik a játékban is szerepelnek teljesen úgy hagytam, igazából nekem is tetszenek ezek a férfi nevek, csakis ezért..>.< Nagyon lassan fog kibontakozni, és ígérem nem több szálon fog futni a cselekmény, hogy ne hogy összegabalyodjatok már a leges legelején. Lesznek remélem olyan részek az írásomban, amikor már ökölbe szorult kézzel várjátok az új történetem megjelenését és amikor már egy kis csomag zsepit is odakészítetek a monitor mellé. Szeretnék egy igazán remek történetet összehozni, szeretnélek titeket egy kicsit kitépni a zord valóságból, egészen Esgharadig repíteni ahol egyszerre válik az álom valósággá és a valóság álommá.
Úgy képzeltem el, hogy leírom az első részt aztán megszavaztatom, hogy legyen e második. Így reális szerintem :) Élvezzétek szeretettel! :)

I.rész

"Van olyan dolog, ami attól szép, hogy nem lehet a miénk."

Talán nekem is örülnöm kellene. 16 éves vagyok, van egy macskám Yuri, van családom, és van életem. De valami hiányzik. Igazából sosem tudtam mi, amíg el nem kerültem otthonról. Rengeteget veszekedtem erről Anyámmal, de ő teljes mértékben annak a párját fogta, hogy nekem el kell költöznöm keresztanyámhoz, Hasumihez. Már éppen kezdett minden tökéletessé válni az életemben, már majdnem megpályázhattam volna a DÖK elnöki posztot a suliban, már majd nem lettek barátaim, majd nem megtaláltam a szerelmet, és végül majd nem már boldog voltam. Erre anyám a csupa szív és jó lélek angyal, elküld a már 10 éve nem látott Hasumihez, aki igaz bölcs, és okos de semmiféleképpen nem egy lázadó tinédzser megfékezőjének a megtestesítője. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam otthon a szobámban a nagy bőröndömmel együtt amikor lépteket hallottam meg a folyosóról, majd Anyu benyitott. Megpillantottam a gyenge halovány fényben édesanyám éjfekete haját, majd már majdnem elmosolyodtam amikor is az arcára tévedt a tekintetem. Csak ennyit szólt: 

- Kész vagy? Indulhatunk?- kíváncsi tekintete nem mutatott semmilyen érzelmet a türelmetlenségen kívül.

- Még pár dolog Anya, aztán indulhatunk. - beszéltem fojtottan. Persze erre ő felháborodottan becsapta a szobám ajtaját. Nem törődve hirtelen haragán körbe néztem a szobámban, átgondoltam, hogy minden fontosabb dolgot elpakoltam e. Megállapítottam egy percnyi gondolkozás után, hogy igen mindent elpakoltam amire szükségem lehet majd az úton. Fehérnemű, sminkek, nőies dolgok. De egy valamit nem fogok tudni magammal elvinni, a boldogságomat. Bele fektettem minden energiámat ebbe a nyomorult évbe, és most, félévkor összeomlik minden és kezdhetek mindent előröl egy idegen városban. Félek. A fél világot át fogom utazni, ugyanis keresztanyám, Hasumi, Esgharadban lakik. Igen. Esgharad. Egy percre sem fordult volna meg a fejemben, hogy még Japán határszélének a határát is megközelítsem erre pont arra a helyre küldenek, ahonnan régen kitoloncoltak. Anyám néha szerintem nem tud reálisan gondolkozni, vagy túlságosan szerelmes az új élettársába, őszintén nem tudom. Néha azt érzem, mintha egy negyedik kerék lennék csak a tökéletes életükben, s lehet nem is látom rosszul. Már majdnem kezdtek elgémberedni a lábaim, ezért felkaptam a bőröndömet és Yurinek az utazótáskáját, majd lebillentem a lépcsőn. Nem volt sok cuccom, és nem is akartam innen valamit is elvinni, mert egy felesleges, és kettő, rengeteg emlék kötődik minden egyes ruhadarabomhoz. Nehéz szívvel elbúcsúztam Yubiishotól, majd felszállt a gépem. Kalapáló szívvel és tördelt ujjakkal ültem le a székembe, a 12-volt az enyém. Szerencsére ablak mellett kaptam helyet, és így legalább élvezhettem a kilátást ami néha nem volt nagyon szívmelengető. Néha teljesen falfehérré változtam, mint például akkor amikor Ayosha felett repültünk, ott légörvénybe került a gép. Na, az a pillanat volt az amikor egymás után elmondtam vagy 10 'Mi atyánkot'.. :) Szerencsére épséggel kikeveredtünk a légörvényből és zavartalanul folytathattuk az utunkat. Egyébként említettem már, hogy tériszonyom van és a repüléstől is félek? Nagyszerű párosítás, mondhatom. A sok gondolkozásba valahogy elnyomott az álom. Azt álmodtam, hogy már éppen megérkeztem Esgharadba amikor Hasumi kijött elém a reptérre. Teljesen tökéletes hangulat volt, szívélyesen fogadott, megölelt, és még haza is furikázott. A másik képkocka, hogy ott állok az osztály előtt, első nap, új diák, bemutatkozás ilyen óra szinten. Jöttek a kíváncsi kérdések, vannak helyes pasik, mit ettél? Miért vagy ennyire fehér? Miért kék a szemed? Milyen tanuló voltál..Stb. De valami ott történt. Ahogy kimentem a tanterem ajtaján ott állt egy fekete, félre zselézett hajú fiú, a gyönyörű kék szemeivel. Egy játék konzolt tartott a kezei között, majd halkan szitkozódott. Aztán hangosan, amikor ügyetlenül neki mentem és ő kiejtette a kezéből a konzolt. 

- Nem tudsz vigyázni? - kérdezte mérgesen, összeszűkült pupillával majd ellökött az útból. Igen ez volt életem első durva érintése, és életem első szerelme...

Hirtelen megrándult a gép, majd egy vékony japán női hangot hallottam meg a bemondóban. 

- Utasaink, kérjük kapcsolják be az öveiket. Leszállunk. - majd éles sípolással kikapcsolt a bemondó. Álom lett volna, csupán? De ez.. Ez olyan valósnak tűnt. Majd amikor már szétcsipkedtem magam, rájöttem álom volt, és a furcsa tekintetek kereszttüzében belemélyedtem a székembe és inkább a kilátásra fókuszáltam. Láttam Esgharad fényeit, láttam a lenyugvó nap lassú mozgását. Várjunk csak.. Naplemente?. Gyorsan rápillantottam az órámra és meghökkenve olvastam le róla, hogy már délután öt óra van. Azt is ki elemeztem magamban, hogy a fáradtság és a kimerültség szőhette bennem ezt a borzalmas álmot. Sosem voltam szerelmes, és nem is akarok az lenni. Láttam mennyire szenved Anya, apa halála után, és nekem ez a fajta fájdalom, gyász nem kell. Amikor landolt a gépünk óvatosan kicsusszantam az ülésemből, de nem voltam elég óvatos mert lefejeltem a fenti csomagtartót, és megkellet kapaszkodnom a szembe levő ülésben, ne hogy elessek. Amikor végre kitisztult a látásom, és nem láttam mindenből kettőt, elindultam. Kalapáló, remegő kézzel de elindultam. Már láttam ahogy ereszkedik fel a repülőgép ajtaja, és csillannak meg a repülőgép oldalán a lemenő nap sugarai. Gyönyörű volt ezt nem tagadom. Vettem egy nagy levegőt majd kiléptem a teljesen új illatú, ismeretlen világba. Amikor biztonságosan lesétáltam a lépcsőn, és felnéztem hihetetlen érzés fogott el. Ott állt Hasumi, egy fekete hajú fiú, egy kis alacsony vörös hajú lány, és még egy kisebb fiú. A kicsi fiú nyalókával a kezében integetett felém. Tulajdonképpen nem értettem miért integet egy ismeretlennek, de jól esett. A fekete hajú srác, magas volt és vézna. Tengerkék szemei elkerülték a tekintetemet, és halkan Hasumihez beszélt, aki beszéde hallatán elmosolyodott. Miért nem végeztem el a suliban azt az egy hónapos tanfolyamot ami megtanított volna szájról olvasni?. Igen, ilyenkor bán szinte mindent az ember meg, utólag. Felvettem a bőröndömet és Yuri utazótáskáját, aki már ficánkolt, neki sincs ínyére a repülés állapítottam meg csendben, magamban. Furcsa volt minden, annyira más. Megváltozott Esgharad, nem tudom, hogy képes leszek e újra azt mondani hogy, otthon vagyok...

Ennyi lenne egyenlőre a bemutató rész, remélem tetszett nektek :) Elérhettek facebookon is, írjatok bátran ha kérdésetek van. Sziasztok :)