§ VIII.Rész

Sziasztok, itt az új rész, sajnálom a késést, nem volt ihletem és félkész munkát pedig nem szerettem volna feltölteni. Kicsit hosszúra sikeredett.

* Ebben a részben is előfordulnak durva, obszcén szavak ezért csak saját felelősségre tessenek elolvasni a történetet!. Remélem tetszeni fog, Jó olvasást!

 VIII. Rész

Ilyen 5 óra fele végeztünk a feladatokkal. Mr.Faraize azt javasolta, hogy még menjünk vissza az iskolába és adjuk oda a leigazolt lapokat az igazgatónőnek. A válaszok viszont nem igazán támasztották alá, hogy nekünk nagyon nagy kedvünk lenne még visszasétálni a suliba utána még haza is. Amúgy is különböző helyeken laktunk, például Rosa és Lysander a város túlsó végében, sajnos én Kentinhez igen közel laktam, bár még nem zaklatott így nem volt nagy okom panaszkodnom rá. Castielről fogalmam sem volt, hogy merre fele lakhat, de nem voltam különösebben kíváncsi rá. Arra gondoltam, hogy hátha Kentin átvállalná-e a papírok beadását az iskolába, de alig fejeztem be már le is hurrogott, azt a kifogást találva, hogy neki edzése lesz. Mivel nem akartam a csoport szemétje illetve rohadékja lenni magamra vállaltam, hogy egyedül visszaviszem a lapokat a suliba. Rosalia persze egy hatalmas mosollyal ajándékozott meg, Castiel próbált volna mosolyogni, de összesen csak egy vicsorításra futotta. Lysander úriember módjára próbált tiltakozni, Kentin meg csak biccentett. Egyedül én ácsorogtam csak már és a lepecsételt lapokat szorongattam majd sóhajtottam egyet és elindultam a járdán. Őszintén nem tudom minek vállaltam el, nagyon idiótaság és meggondolatlanság. Pár utcányira járhattam már csak az iskolától, amikor ismerős hang ütötte meg a fülem. Akaratlanul is hátrafordultam. Lysandert pillantottam, meg aki hatalmas mosollyal és kipirult arccal ért mellém. Kezd olyan érzésem lenni, hogy ez a fiú követ engem.

-          Mit keresel itt Lysander? – kérdeztem tőle unottan majd kérdőn ránéztem.

-          Gondoltam nem szeretnél egyedül sétálgatni és már kezd is sötétedni egyedül pedig az utcák nem igazán biztonságosak. – motyogta hadarva.

-          Azt akarod mondani, hogy csak azért jöttél vissza hozzám, vagyis helyesbítek, azért követtél engem, mert félted a testi épségegemet? Lysander az ég szerelmére, nem vagy a testőröm, és nem tettél semmilyen olyan dolgot, amit ilyen formátumban kellene jóvátenned. 

-          Csak gondoltam nem akarsz egyedül kullogni. – vont vállat. Sóhajtottam.

-          Rendben. – majd elindultam. Pár percig némán sétáltunk, végül, amikor már meguntam, kicsit nyersen megszólaltam. – Ennek így semmi értelme Lysander. Csendben, egyedül is tudok sétálgatni, tehát semmi értelme nem volt annak, hogy vissza gyere a sulihoz, és csatlakozz hozzám. – megcsóváltam a fejem, majd összeszűkült szemekkel pásztáztam a járdát.

-          Miért kell, neked mindig ridegen viselkednek? – kérdezte gúnyosan. Még tőlem kérdezi, hogy én miért vagyok rideg? Miért. Miért. Miért?  Mert valaki egyszerűen normális magyarázat nélkül követ engem, nem száll le rólam, és próbálja védeni a testi épségemet, ami nagyon aranyos, de semmi köze sincs hozzám. Sem a rokonom, sem a párom, és végképp nem a barátom.

-          Nem viselkedem ridegen, csak egyszerűen nem fér abba a pillangónyi agyamba, hogy mi a fenének követsz engem? Ma is úgy üdvözöltél a buszmegállóban mintha már évezredek óta barátok lennénk. Nem vagyunk barátok. És nem értem, hogy most is minek követsz? Gyerekkoromban ennél vészesebb körzetben nőttem fel, ahol nem pletykálkodó öreg asszonyokat láttam minden sarokban, ha nem olyan vadbarmokat, akik pisztolyt szegeztek a másik halántékára és ordibáltak, veszekedtek egymással kurva nagy pénzösszegekről. Ez abszolút nem vészes környék, ahogyan azt te sziklaszilárdan állítod. Aranyos már mondtam, hogy ennyire igazán aggódsz értem, és nincs még egy olyan férfi, mint te, de Lysander túl gyors vagy, a barátkozási fázist meg remekül kifelejtetted ebből a történetből.

-          Azt állítod, hogy meg sem próbáltam veled barátkozni? Akkor mi volt a tegnapi? Segítettem neked a rohadt életbe már Yukiko! Neked mi a szart jelent a barátság? – kikelt magából és vöröslő arccal fordult felém. Most miért ő ideges? Nekem kellene idegesnek lennem, hogy egyszerűen, mint egy idegen véd engem, engem, akit nem is ismer.

-          Nem vagy az őrző angyalom Lysander. Békén hagyhatnál már végre, nem fogok belesétálni abba a jól kitervelt csapdádba. Hülyíts más lányt, ne kövess, ne kedveskedj, ne hazudgálj. Hagyj örökre békén. Az egész, amit eddig értem tettél 2 nap leforgása alatt igazán alátámasztotta azt amit Armin mondott. Ép eszű ember 2 nap alatt nem tesz ennyit egy emberért, ki akartál használni, finomabban ágyba akartál vinni, de kurvára lebuktál. Armin mindent elmondott. Azt hittem, hogy te más ember, vagy mint a többiek Lysander. Amikor első nap megláttalak kezdtem úgy érezni, hogy te vagy az igazi, te leszel a lelki társam, mondhatni szerelem volt első látásra. Nem mertem magamnak bevallani pedig így volt. De egy rohadék vagy! Egy utolsó szemét. – éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Óvatosan kifújtam a levegőt és homályosan néztem a holtra sápadt Lysanderre.

-          Yukiko!. – kezdte döbbenten aztán fokozatosan változott az arcra agresszívvá. – Mi a jó francról beszélsz?. Milyen hülyeségekkel tömte az a majom tele a fejedet? – kérdezte és megemelte a hangját.

-          Ne merd majomnak hívni Armint! Ő veled ellentétben azt nézi, hogy mi a jó nekem, és nem ver át!. – kiáltottam rá.

-          Yukiko. Én nem szándékoztam semmi ilyet tenni veled. Yukiko, kérlek, higgy nekem.

-          Nem Lysander. – válaszoltam elcsukló hangon. – Hagyj békén. – kiáltottam. –Számomra halott vagy Lysander Ainsworth,. – sziszegtem idegesen a fogaimon keresztül. Az arcán a harag majd a fájdalom suhant át. Nem szólt semmit még egyszer rám nézett, szeme tele volt őszinte fájdalommal. Milyen remek színész! Úgy tesz, mint aki nem tudja, miről beszélek, most meg, azaz őszinte mély fájdalom a sápadt arcán. Már csak arra várok, hogy mikor tör ki, hogy lehordjon mindennek, de elhomályosult szeme láttára kezdtem azt hinni, hogy tényleg nem tudja, miről beszélek. Kezdtem lelkifurdalást érezni, már majdnem megszólaltam, de megelőzött.

-          Rendben Yukiko. Ezen túl nem fogom élőnek mutatni előtted magam. Őszintén sajnálom. Azt hittem más természet vagy, hogy olyan a lelked, mint az enyém. – itt elcsuklott a hangja. – De te belülről sötét vagy, rideg és naiv. Összetörtél mindent. – Kis idő múlva sóhajtva megszólalt. - „Mily vad a gyűlölet - s a szerelem! Vad szerelem! Szerelmes gyűlölet! Ó, semmiből fogantatott valóság! Ó, terhes semmi! Ó, komor bohóság! Ó, szépségek förtelmes káosza! Ólmos pehely, fagyos láng, tiszta füst, Virrasztó álom, sorvasztó öröm: Ilyen szerelmem! - s épp ezt gyűlölöm!” – Ahogy elkezdett szavalni Shakespeare-től, teljesen leblokkoltam. Az egésznek olyan hangulata volt mintha visszarepültünk volna a reneszánsz korba ahol jelmezes és kalapos férfiak udvaroltak ilyen verses formában a nőknek. Egyszerűen remek szónok volt, ezt a gúny ellenére is kénytelen voltam belátni. Nem tudtam, hogy kedveli Shakespeare-t, én is kedvelem. Nem bírtam megállni, hogy ne válaszoljak vissza költőien.

-          „Jaj, a Szerelem szemre oly szelíd, S goromba zsarnok, hogyha közelít.” Viszlát, Lysander. – Elfordultam tőle, majd nem megvárva a válaszát elindultam. Vártam, hogy hátha utánam jön, megfogja a csuklóm és magához szorít, mint egy remek filmes zárlat, de nem ez történt. Amikor a sarokhoz értem és már látható volt az iskola oldala óvatosan hátranéztem. Lysander már messze járt, hosszú kabátját csak úgy fújta a szél. Mögötte minden kuka fel volt borítva. Nem tehettem mást, még ha ki is derül, hogy Armin hazudott, legalább nem fogom ennél jobban megbántani. Már nem tudom, ki mond igazat és ki hazudik.

Hamar lerendeztem a lapokat az igazgatónővel még éppen időben elkaptam ugyanis már indult el az iskolából éppen a magyar tanárnőtől köszönt el, amikor megállítottam. Csodálkozva meredt rám, ugyanis mi vagyis én voltam/voltunk az elsők, akik visszahozták a lebélyegzett lapokat. Kezdett dagadni a büszkeségtől a mellkasom ugyanis tudtam ez nagyon jó jel biztos voltam abban, hogy az igazgatónőnél a lojalitásunk remekül biztosítva van. Elégedetten fordultam be a sarkon, de ahogy felpillantottam a telefonomról a jó kedvem hirtelen elillant. Rosa feldúlt arcával találtam szembe magam illetve Kentinnel aki próbálta lefogni a felbőszült nőstény ördögöt. Gondoltam, hogy ha elmegyek mellettük, akkor legfeljebb csak Rosa szitkozódásait fogom hallani, de ha meg megállok, akkor az is számba vehető, hogy rám veti magát, mert szegény Lysandert megbántottam, de arra, hogy engem megbánt illetve, hogy megbántanak mindenki fütyült.

-          Yukiko, megállnál egy percre?. – hallottam Rosa bőszült hangját, majd ahogy felpillantottam kezdtem félni, hogy most fog kitörni a 3. világháború.

-          Igen?. Mi a baj Rosa, történt valami?

    Idegesen és lassan kifújta a levegőt.

-          Őszintén, még meg is kérdezed? Hogy volt képed ennyire megbántani Lysandert? Te abszolút nem törődsz senki érzéseivel csak a sajátoddal. Folyton rólad áradozik, rólad ír dalokat, rólad álmodozik, meséli a terveit, amiben te szerepelsz. Erre te meg mit csinálsz? Ellököd a francba, rohadtul nem volt jogod hozzá, érted, rohadtul! Tudod hol találtam rá? Egy átkozott kocsmában itta részegre magát miattad, eddig sosem nyúlt alkoholhoz. Tönkretettél mindent!. – kiáltotta könnyes szemekkel. Igen mindenért én vagyok a hibás, még azért is, hogy nem mentem az első átkozott férfi ágyába önkéntelenül és nem lettem valami ringyó. Igen ez kibaszottúl az én hibám!.

-          Ne kiabálj velem Rosa!. – válaszoltam rekedtes hangon könnybe lábadt szemekkel, egyszerűen elkapott a sokk, ha kiabáltak velem. Elég volt a nevelőapám terrorizálása, és ha kiabáltak velem mindig azokat az emlékeket idézte fel bennem, amikor megüt, vagy éppen hozzám akar vágni egy sörös üveget, illetve vagy csak ha lehord minden szennynek. Még mindig lúdbőrös lettem, ha a fülemben hallottam felbőszült mély alkoholtól rekedtes hangját.

-          Ne kiabáljak? – kelt ki magából majd kitépte Kentin karjai közül magát és közelebb lépett felém. – Sírsz, itten adod az ártatlan kis csitri alakításodat, de egy szerencsétlen vagy. Hogy mondhattad azt neki, hogy már számodra halott? Megőrültél? Minden öt percben zokog, utána pedig folyton emeli fel a feles poharakat, amik ginnel vannak megtöltve! Neked kurvára elmentek otthonról!. Kezdtem attól félni, hogy alkoholmérgezést kap erre, meg amikor már végre leteszi, az üveget kiszalad a sötét éjszakába és eltűnik. Nem tudom, hol van, és mind miattad történik! – kiáltotta. Az elhangzott szavak kongtak a fejemben és megint elkezdett szúrni a mellkasom. Elég volt az a pokol, amit otthon átéltem erre még itt is mindenért engem hibáztatnak!.

-          Nem tudsz te semmiről Rosalia. Arról nem tudtál véletlenül, hogy a hétszentséges Lysandered csak ágyba akart vinni? Hogy csakis azért jó pofizott velem, hogy a végén jól kihasználhasson? Armin még azt is elmondta, hogy fel akarta venni videóra a szégyenem és el akarta küldeni a sulinak majd szétkürtölte volna a világhálón. – most már kétségbeesetten válaszoltam rekedten és elcsukló hangon.

-          Te nem vagy normális. – állapította meg elhűlve. – Nem tudom mivel tömte Armin tele a fejedet, de Lysandert már gyerekkorom óta ismerem, soha érted soha senkivel nem tenne ilyet, főleg meg veled nem. – válaszolta egy fokkal halkabban.

-          Nem tömte tele semmivel! Elegem van az örökös hazugságaitokból, elvittem a kurva lapokat az igazgatónőnek, hogy ne kelljen annyit gyalogolnotok, ne legyetek fáradtak és még nekem álltok, hogy mindenért én vagyok a hibás? – kiakadtam. – Rohadtul nem fer. Sehol sincs egy percnyi nyugtom sem. Amikor elsőnek megpillantottam Lysandert – itt ránéztem a már könnyektől elhomályosult szememmel Rosalia-ra és fájdalmasan formáltam a szavakat – tudtam ő életem szerelme. Tudtam, amikor kinéztem az udvarra, ahogy nézte a tájat, vagy, ahogy megéreztem fűszeres parfümjének illatát, vagy, ahogy belenéztem fájdalmasan gyönyörű szemeibe, hogy ő a végzetem. A közelében úgy éreztem mintha lebegnék, nem kellett félnem semmitől, az idő is megállt, mosolyogva keltem fel reggelente, de Armin felnyitotta a szemem. A szívem ripityára tört, erős voltam, tudtam, hogy sohasem lehetek Lysander szerelme, mert nem vagyok elég jó hozzá- itt már még homályosabban láttam és a szúrás a mellkasomban egyre felerősödött, a levegőt is már ziláltan kapkodtam. – Sosem vágytam így valamilyen dologra, mint ahogy őt kívánom, még így is, hogy érzelmileg megölt. De ti nem értitek meg! Nem értitek meg, hogy milyen szörnyűségeken mentem keresztül. – most már Kentinre is pillantottam, az arcán gyötrődés tükröződött. – Mindig engem hibáztattak, mindig. Becsaptak, átvertek, lelkileg terrorizáltak. De ti fittyet hánytok mindenre, ami velem kapcsolatos. Ott martok belém ahol csak értek!. – Kicsit összébb görnyedtem. Kezdett elviselhetetlen lenni a fájdalom.

-          Jól vagy? – kérdezte Rosa aggódva.

-          Előbb elküldtél a jó fenébe, most meg az egészségem miatt aggódsz? – kérdeztem gúnyosan.

-          Baj van a szíveddel? – kérdezte Kentin és közelebb lépett.

-          Nem. Nincs semmi baj a szívemmel azon kívül, hogy naponta összetöritek. – mosolyogtam. – Jól vagyok. – Bár ennek az ellenkezője volt igaz. Mivel meguntam ezt a színjátékot ellökve magam elől Rosaékat elviharzottam. A lépteimet felszaporítottam és az egyik kereszteződésnél meg kellett állnom, mert fulladtam és úgy éreztem a szívem menten kiugrik a helyéről. Összeszedtem magam majd átfurakodva a tömegen végre megpillantottam pár perc múlva az ismerős környéket. Innen tudtam, hogy még 5 perc és végre otthon leszek. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, amikor megláttam az ismerős korlátot, ami a házunk előtt rozsdásodott, de furcsálltam, hogy Armin kint áll a korlátnak támaszkodva és idegesen túr a hajába illetve Hasumi a szájára tapasztott kézzel vár valamire szintén a házunk előtt. A szemében rettentő félelem csillogott. Amikor megpillantott egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját.

-          Mit kerestek itt kint? – meglepődve vettem észre, hogy a hangom erőtlen.

-          Felhívott Kentin, hogy rosszul vagy. – mondta Hasumi sírós hangon.

-          Jól vagyok. – de ahogy ezt kimondtam a szívembe szúró fájdalomtól összerogytam.

-          Yukiko! – kiáltott fel Hasumi. – Beszedtél valamit? – kérdezte meggyötrő hangon.

-          Nem. Csak szúr egy kicsit a szívem, jól vagyok, ne aggódj. Sokszor előfordul nem nagydolog pár perc és elmúlik. – próbáltam vigasztalni, de egyre rosszabbul éreztem magam. Amikor már szédüléssel párosult én is kezdtem félni. Régen kórházba vittek emiatt ott azt mondták a sok stressztől alakult ki.

-          Armin azonnal szólj a mentőknek. De ha kiderül, hogy valamit beszedtél, vagy szedsz, nem úszod meg szárazon. – válaszolta szigorúan Hasumi.

-          Pár perc és itt lesznek. – Válaszolta aggódva Armin, majd féltőn étkarolt.

-          Ne érj hozzám!. – csattantam föl majd felegyenesedtem. Így a fájdalom még pokolibb volt végül leültem a lépcsőre és ismét összegörnyedtem. Pár perc múlva tényleg megérkezett a mentő. Kezdtem egészen jól érezni magam és magyaráztam a mentőknek, hogy már jól vagyok, de ahogy a mentő felé igyekeztünk a saját lábamon kezdtem ismételten rosszul lenni. Nem mertem szólni és nem is engedte volna a büszkeségem. Próbáltam megnyugodni, de a heves szívdobogásom nem akart csillapodni. Először csak azt éreztem, hogy a torkom összeszorul és kezdett kialakulni egy légszomj, amitől egyre gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt amire Armin idegesen felfigyelt.

-          Biztos jól vagy? – kérdezte aggódva.

-          Már mondtam, hogy igen. – válaszoltam. Kezdtem homályosan látni, először mellényúltam Armin karjának, utána a beszédem is nehézkessé, érthetetlenné vált, végül elkezdett zsibbadni a bal kezem. És mindez pár másodperc leforgása alatt történt. Végül a lábaim fölmondták a szolgálatot, utána minden teljesen elsötétedett. Még hallottam távolról pár hangfoszlányt ahogy Hasumi aggódva ordibál az egyik mentőssel, hogy azonnal hozzanak nekem egy hordágyat, de ezután már nem hallottam semmit. Tulajdonképpen nem bánom, hogy így történtek a dolgok, ugyanis van egy kis időm elgondolkozni a történteken. Úgy hiszem lesz mind gondolkoznom, kezdem úgy érezni, hogy most követtem el életem eddigi legnagyobb hibáját.