§ II. Rész

Sziasztok!. 

Olvassátok szeretettel!

II. Rész

„Nem tudok nem visszaütni, amikor valami nagyon félelmetes dologgal találom szemben magam. (...) Azt hiszem, azért csinálom ezt, hogy megvédjem a dolgokat magam körül.”

Odaballagtam Hasumihez, majd szorosan átölelt. Nem kellettek nagyon szavak, a puszta tettek minden érzelmet elárultak. Hosszú idő múlva gyengített csak szorításán, majd végleg elengedett.

-         Végre itt vagy. - Mondta könnyes szemekkel és rekedt hangon.  

-         Én is vártam már ezt a találkozást. – Őszintén, talán lehet, hogy hazudtam. Nem tudom magamban letisztázni, hogy örülök, hogy egy idegen országba jöttem, és itt vagyok a rég nem látott Hasumivel, vagy szomorú, mert elhagytam az otthonom, és a barátaim?. Sosem tudtam remekül harcolni magammal és ez gyakorta kiült az arcomra. Hasumi aggódva fürkészet.

-         Olyan sápadt vagy. Minden rendben? – kérdezte aggódó szemekkel, majd megérintette a vállam.

-         Persze, minden. Csak ez az utazás kiszívta minden erőmet, hosszú volt az út. – válaszoltam fél mosollyal, de az arckifejezését látva, szerintem nem is mosolyogtam. Sosem tudtam kimutatni jól az érzelmeimet, és tulajdonképpen nem is mertem, végképp nem akartam kimutatni. Apu mindig azt mondta, hogy a nyitott könyvre a legkönnyebb vadászni.

-         Készítek otthon egy kis teát, és aztán mesélsz. – törölte le a könnyeit Hasumi, majd végre láttam egy szívből jövő mosolyt megvillanni ártatlan arcán. Mindig boldoggá tett az a tudat, hogy a körülöttem lévők boldogok. Kicsit még ott álltunk a reptéren, és kínlódtunk a poggyászommal, mert őszintén szólva, valahogy út közben elveszett. Azzal ugrattam magam, hogy biztos a légörvényben kirepült a gépből. De erre a gondolatra nem inkább jókedv, ha nem borzongás jött és megint libabőrös lettem. Az út közben csendben figyeltem csak a távolba meredő vézna srác arcát. Olyan titokzatos volt. Egyébként Hasumi kocsija olyan kis furgonra hasonlított, ami okkersága volt kívülről és belül pedig fekete huzatok borították az üléseket. A lejátszóban valami régi japán zene szólalt meg, kicsit idegen volt füleimnek. A kocsiban rengeteg kép volt kiragasztgatva, Hasumi nem nagyon törődött, hogy éppen a kesztyűtartóra nem szokás Rilakkuma matricákat ragasztgatni, vagy családi fényképeket, ő még is ízlésesen megoldotta. A kocsiban a menta és a citromfű keveréke lengedezhetett, de néha hozzá társult még a tikkasztó hőség és a város különleges illata, mert a vézna srác, a letekert ablakon nézett kifelé. Talán huzatot is kaphatott a szemem, mert amikor kiszálltam éreztem, hogy fel van dagadva, és hogy fáj. A ház egyszerű volt. A kőkapu mellett rögtön ott sorakoztak a szebbnél szebb bonsai fák, a rengeteg színben pompázó rózsák, amiknek az illata teljesen elkábított.  Bambuszok, ahogy nyúlnak az ég felé korlátot nem ismerve, a mohák, amelyek az örökzöldek törzsén telepedtek meg, a végtelen harmónia, annyira nyugtató volt, hogy már szinte beleszédültem. Hátul, pedig mint megtudtam Hasumitól, ott vannak a gyümölcsfák. A lépcső felé tartva a kicsik majdnem felborítottak annyira rohantak előre. Elmosolyodtam rajtuk majd beléptem a házba. Tiszta volt és rendezett. Meglepetésemre kicsit átvette a ház a nyugati kultúrát és otthonosabbnak tűnt, bár a papír falak azok megmaradtak. Mindig is szerettem a Japán kultúrát, az e-fajtatisztaságot és rendet. Egyáltalán nem volt gond.

-         Gyere, megmutatom a szobádat, Armin mellett kaptál helyet. – Megtudtam, hogy a rejtélyes fiú neve Armin. Lázasan gondolkodtam ennek a névnek az eredetén, de aztán feladtam viszont azt letisztáztam magamban, hogy szép név. Ahogy rá pillantottam láttam, hogy ő annyira nem örül ennek a döntésnek, az arca fanyarul megrándult amikor Hasumi kiejtette ezeket a szavakat. Ő nem leplezi az érzelmeit, nem fél attól, hogy valakit megbánthat vele, vagy nem is érdekli. Elkönyveltem magamban, hogy majd akkor törődök vele, ha a szobámba értem. Kezdtem félni. Kezdett nagyon érdekelni ez a srác és szerettem volna ezt a fajta érzelmet teljesen kitörölni a fejemből. Kapkodva Hasumihez fordultam, aki éppen akkor fejezte be a mondatát. Benyitott, majd egyik lábamról a másikra állva félőn bekukkantottam. A jobb sarokban ott hevert egy ágy, volt egy íróasztal és mellette egy szekrény. Pár bonsai fát is elhelyezett Hasumi, biztos megtudta Anyámtól, hogy ez a kedvenc fám, vagy kiérdeklődte. Nem szerettem, sosem ha a középpontba kerültem, de azt meg végképp utáltam, ha úgy lesték a kívánságaimat mintha egy szent ember lennék. Lepakoltam a cuccomat az ágyamra majd leültem. Észre se vettem mennyire fáradt vagyok, és nagy erőmbe került harcolni a gravitációval, mert a pilláim akaratlanul lekívánkoztak csukódni. Hasumi megértően mosolygott, majd kituszkolta Armint és a kicsiket a szobámból, nyomatékosítva őket, hogy ne zajongjanak, nem szeretné, ha felkeltenének engem. Azt viszont nem tudta, hogy ha igazán fáradt vagyok, közvetlenül a fülem mellett játszódó 3. világháborúra sem méltatnám kinyitni a szemem. A zaj tehát nem nagyon érdekelt, és nem volt akadálya álomvilágom nyugalmának.

-         Pihenj csak nyugodtan. Ha felkelnél ott a tea az asztalon, ennivaló van a hűtőben. Valami gond van, csak hívj, a telefonszámomat egy cetlire írtam és a hűtőre ragasztottam. Készséggel fordulj Arminhoz, nagyon segítőkész. Én elmegyek a munkába. Kérsz valami különlegeset a reggelihez? – kérdezte csillogó szemekkel. Na, pont erről beszéltem. Miért nem viselkedik normálisan?.

-         Nem, köszönöm. Tökéletesen megfelel amit itth.. itt találok. – mosolyogtam zavartan. Reméltem nem veszi észre bicsaklásomat, de ahogy rá néztem sajnos észrevette. Elnézően mosolygott, még pár szót váltott a fürdővel kapcsolatban majd kiviharzott a szobából. Nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal, így elhatároztam, hogy elmegyek fürdeni. Jól esett, ahogy a meleg víz a bőrömre hullott, teljesen kioldotta belőlem a feszültséget. Átöltöztem a pizsamámba, ami nekem egy térdig érő nadrágot és egy rozoga pólót jelentett, aztán a még mindig vizes hajamat dörzsölve bementem a szobámba.  A takaróm alá bújva egyből elnyomott az álom. Csak 5 perce szerettem volna lehunyni a szemem, de ez volt vagy több óra is. Éles fájdalomra ébredtem a vállamban, a nyakamban és a derekamban majd az órára pillantottam. Nem rég múlt éjfél. Igen, az időeltolódás. Érzékeny a testem mindenféle változásra, és főleg az effélékre. Felkeltem az ágyamból, és akkor vettem észre, hogy a torkom teljesen kiszáradt és a nyelés is már fájdalmassá vált. Belebújtam a mamuszomba majd kicsoszogtam a konyhába. Töltöttem magamnak egy kis teát, de amikor befordultam a nappaliba pár pillanatra ledermedtem. Ugyanis ott ült, nekem persze hátat fordítva a kanapén Armin és valamit olvasott. Éjfekete haja most kékesnek tűnt a lámpa halovány fényében és a bőre is inkább a bronzos színt öltötte magára. Túl sokáig álltam ott, mert csak azt vettem észre, hogy az alak már nem a kanapén ül, ha nem felém tart grimaszt vágva. Elpirultam.  

-         Nem tudsz aludni? – ennyit kérdezett csupán felvont szemöldökkel. 

-         Nem igazán. Tudod, az időeltolódás, nem vagyok hozzászokva. – motyogtam, de a szemébe nem mertem nézni. 

-         Aranyos a pizsamád. – vágta rá gúnyosan. – Pontosan a 21. századi divatot követi. – többet nem szólt, majd elosont mellettem. Csak csengtek a szavai a fülemben újra és újra. Nem törődnék egyébként azzal, ha valaki ismeretlen mondja nekem ezeket a számomra eléggé bántó szavakat, de valahogy tőle furcsán rosszul esett. Ahogy elhessegettem ezeket a rémképeket a fejemből visszaindultam a szobám felé. A vállamon hátrapillantva észrevettem, hogy engem figyel, majd lesütötte a szemét és lekapcsolta a villanyt a konyhában. Őszintén nem értem ezt a fiút. És lehet jobb is nem megtudnom a gondolatait. Az igazság sokszor nagyon tud fájni, és én nem akarom, hogy fájjon...