§ III. Rész

Hahóó mindenki! Itt az új rész. ♪

Őszintén lehet kicsit több szálon fog futni a cselekmény és ezért ezer bocsánat, de kell bele valami pezsdítő úgy érzem. Majd megtudjátok, hogy mire is gondolok. Addig is itt a rész, Olvassátok Szeretettel. :) Köszönöm a kommenteket és az oldalmegtekintést! ♥ 

Ui: Kicsit hosszú lett.:/ :)

III. Rész

„Ha szeretni akar, hát szeresse azt a gyűlöletet, ami elemészt engem, és én cserébe szeretni fogom a szívét, amíg kétségbeesésbe nem taszítom”.

Próbáltam minél jobban a fejemre húzni a paplanomat, de rájöttem így nem segítek, hanem ártok magamnak. Végül is, ki akarna párnák között megfulladni, amikor odakint gyönyörűen süt a nap? Remegve ültem fel ledobva magamról a paplanom azzal a gondolattal, hogy ez bizony az első iskola napom. Összegezve egy olyan nap, ami után vagy vörös szemekkel fogok hazáig rohanni, vagy.. Igazából nem látok másik variációt, tehát ezt az egyet tartom csak reálisnak. Mivel már 7-et mutatott az óra feltápászkodtam a pihe puha ágyamból és elkezdtem készülődni. Persze a mosdó zárva volt, így a készülődésem ehhez kapcsolódó fázisát későbbre halasztottam el és elkezdtem magamra cibászolni azt az annyira ronda egyenruhát, ami már oly meglepő módon, az asztalomon hevert kivasaltan. Remek. Egyszerűen utálom az egyenruhát, és mindenféle kelléket, ami az iskolához köthető. Vagyis csak az ehhez kapcsolódó részeket. Grimaszolva magamra húztam a fehér zoknit, azt a retró stílusú cipőt, majd következett a szoknya aztán a blúz, és a nyakkendő. Mivel kint meleg volt azt a kardigánféleséget nem öltöttem magamra, hanem inkább egy kötött elég lenge anyagú pamut felsőt vettem fel, hogy azért Hasumi ne kapjon szívinfarktust, hogyha meglát. Minden Anya egyforma. Nem tudják megérteni, hogy meleg van, és tele aggatnak mindenféle olyan ruhával, amiben 100%-os bizonyossággal beleizzadsz. Vagy lehet, hogy csak én vagyok ennyire szerencsés, hogy ilyen szülőkkel áldott meg a sors?. Ha ez áldás, akkor valószínűleg legközelebb az átkot fogom követelni, lehet az még jobb, mint ez. Amikor végre 7:20 volt kijelezve az órán bejuthattam a fürdőszobába. Megigazítottam a hajam, fogat mostam, és megmostam az arcom. Elhűlve figyeltem, hogy a digitális óra már 7:30-at jelez, fejvesztve kapkodtam magamra a táskám majd rohantam ki a házból. Persze, kajálni már nem volt időm, hiszen a szokáshoz méltán, ramaty időérzékem volt, ami ma sem akarózott elhagyni. Ahogy elhaladtam a kapu mellett hirtelen egy gúnyos arcot vettem észre. Persze ahogy szokott lenni, Armin röhögcsélt rajtam pár haverjával együtt. Akkor esett le jó nagyott koppanva, hogy a drága Arminka volt az, aki késeltetett, és aki készült teljesen tönkretenni az első napomat, vagy már ez egy olyan folyamatnak a kezdete, amelynek az a jelszava: - Tűnj haza!. Őszintén, nem tudom, de kezdek bajt szimatolni a levegőben. Mivel késésben voltam, és nem akartam még jobban kényelmetlenül érezni magamat, az aggályaimat leküzdve beültem Armin autójába.

-          Na, végre. Azt hittem már, hogy gyökereket vertél ott a járdán. – Mondta gúnyosan, majd belecsapott az egyik haverjának a tenyerébe.

-          Sajnálom, hogy folyton csalódást kell neked okoznom. – mondtam mérgesen majd belenéztem a fenti visszapillantó tükörbe, és egészen addig álltam a tekintetét, amíg ő el nem fordította és az útra nem szegezte. Kimondhatatlanul utálom!.

Az út többi része unalmasan telt. Nem is akarok visszaemlékezni azokra a rém teljes képekre, amikor is Armin megfitogtatta vezetési képességeit. Esküszöm, azt hittem, hogy egy árokban végezzük, vagy kivasaltan, amikor a tökfejű Armin, hogy felvágjon persze a 2 legjobb haverja előtt elkezdett szlalomozni az autópálya kellős közepén, és az utolsó pillanatban húzta oldalra a kormányt egy kamion első lökhárítója elől.

-          Hogy te mekkora egy seggfej vagy!. – csúszott ki a számon a leges leglekezelőbb hangon, ahogy csak tudtam mondani.

-          Én nem ezt gondolom, és ezt mások is alá tudják támasztani. – rám kacsintott - Apád is vezetett nem? Őt is majdnem kivasalta egy kamion? – kérdezte nevetve a ’majdnem’ szót nyomatékosítva.

-          Nem, Apámat egy részeg sofőr vasalta ki. – motyogtam halkan és alig bírtam a könnyeimmel. Tudta. És még is viccet csinált belőle. Ahogy felpillantottam láttam, hogy mélységes bűntudat ült ki az arcára, de nem szólt semmi, és az előbbi vidám hangulatot most a rideg feszültség váltotta fel. Már nem tudtam visszatartani és egy könnycseppet gyorsan elmorzsoltam a szemem sarkából. Reméltem, hogy Armin nem veszi észre, de észrevette. Valami után kutatott a kesztyűtartóban, majd egy dobozt húzott elő és fájdalmas arccal hátrafordult és az ölembe csúsztatta óvatosan. A keze lágyan még rajta pihent egy kicsit.

-          Iszonyatosan sajnálom Yukiko. Én nem úgy..- kezdett bele, de amint megráztam a fejem elhallgatott.

-          Figyelj inkább az úttestre Armin. – húztam ki a kezéből a dobozt végül elfordítottam a fejem. Még egy percig csöndesen figyelte az arcom és ismételten visszafordult a kormány felé, ami megnyugtatott. Nekitámasztottam a fejem a hideg ablaknak és csak becsuktam a szemem majd próbáltam kiüríteni a gondolataimat. Persze, ez egyáltalán nem sikerült. Folyton Árminon gondolkoztam lázasan, és ez nagyon megrémített. Nem is az bánt, hogy édesapám emlékét tiporja, persze ez is iszonyatosan fáj, viszont az a legkínzóbb, hogy ezt nekem mondta, pont nekem. Éreztem, hogy a kocsi lelassított majd kinyitottam lassan a szemeim, és óvatosan körülnéztem. Hát, ez lenne az?! Éreztem, hogy gombóc szorul a torkomra, elkezd izzadni a tenyerem, elfog a szédülés. Armin kinyitotta az ajtót, próbált lovagiaskodni és pont ezt a tulajdonságot utáltam egy emberben.

-          Armin, kérlek, viselkedj normálisan. Tekints felhőnek, fának, virágnak, bárminek csak ne egy olyan embernek, akivel te társaloghatsz. Rendben? – mire az csak zavartan bólintott halkan udvarias lányhoz illően megköszöntem. Feltettem a vállamra a táskámat majd a kíváncsi szemek és susmogások közepette, beléptem a Sweet Amoris Gimi ajtaján. Általános gimnáziumnak látszott, oldalt voltak felsorakoztatva a szekrények, 2 lépcső vezetett, egyik balra futott fel a másik pedig jobbra. Egyiket csak a tanárok a másikat pedig a diákok használhatták, vagyis ezt véltem kiolvasni a tájékoztató szövegből. Ahogy a papíromra pillantottam megállapítottam, hogy nekem valami Nathaniel nevezetű fiatal srácot kell keresnem, aki egy osztályba jár velem és nem utolsó sorban a DÖK elnök. Miért adnak már az első napon olyan feladatot, ami tájékozódási képességet igényel, egy olyan iskolában ahol rohadtul nem tudom, merre kell első lépésnek is elindulnom?. Ahogy lépdeltem előre már egyből nekimentem egy lánynak, aki leöntötte magát a kávéjával.

-          Nem tudsz vigyázni? – kiáltotta rám szikrázó szemekkel. Arany fürtjei keresztezték kerekded arcát, és smaragd színű szemei élénkek ragyogtak. – Ez egy eredeti gucci darab, ezt nem szokás csak úgy leönteni kávéval.! – kiáltotta hisztérikusan. – Látom meg is némultál. Várj nem te vagy azaz újonc? Szerencsétlenségedben pont ide kellett jönnöd?. – vihorászott nevetve. Hirtelen hangulatváltozásai vannak ennek a lánynak elemeztem ki magamban. Bár, mondjuk, a hormonok ilyen korban össze-vissza cikáznak, szóval megértem.

-          Sajnálom én nem akartam.. – habogtam.  

-          Még mentegetőzöl és próbálod benyalni magad? – kérdezte szikrázó szemekkel. – Azt hiszed, hogy mert meghalt az apád, és Armin a póttesód itt mindenki a keblén fog dédelgetni? Ki kell, hogy ábrándítsalak Aranyom. Itt csak egy felmosó fej leszel rengeteg ember felmosó nyelén. – beszélt halkabban és titokzatosabban. Azt hiszem bepöccentem. Oké, hogy Armin elszólta magát, de ez a városi liba, egyszerűen, hogy mer ilyen közönségesen beszélni az apámról?.

-          Oké, hogy nem kedvelsz és nem értem miért ugrottál nekem, de legyen igazad. Viszont az apámat hagyd ki ebből a történetből. – válaszoltam halkan. Nem akartam már az első nap bajba keveredni.

-          Mi ez a kör? Mi folyik itt? – hallottam meg egy bársonyos hangot a hátam mögül.

-          Csaj bunyó? – hallottam még egy hangot, de ez már valahogy vidámabban csengett.

-          Semmi Nathaniel csak ez a cafka leöntötte a kedvenc ruhámat kávéval, és felidegesített. – válaszolta a lány felhúzott orral. Most viselkedjünk dedósan és köpjük be egymás. Ne már, ez most komoly? Elhűlve figyeltem a gyerekes reakcióit.

-          Biztos te vagy az új lány. Én Nathaniel vagyok. Üdv az iskolában. – majd felém nyújtotta a kezét.

-          Hello. – válaszoltam mosolyogva, végre egy értelmes lény akiből nem csak a sötétség sugárzik!.

-          Még sincs semmi. Ezért érdemes volt idetódulni. – hallottam egy csalódott hangot.

-          Castiel, nincs jobb dolgod? – felelte az aranyhajú srác. Ha jól emlékszem, akkor Nathanielnek hívják.

-          De, és úgy látom neked is. – kacsintotta a lángvörös hajú fiú.

Amikor elszállingózott a tömeg, elindult egy terem felé, de amikor észrevette, hogy nem követem megfordult és biztatóan rám mosolygott. Tördelt ujjakkal elindultam felé, majd bementem az irodába. Egyszerű volt a szoba, egy nagy fa asztal húzódott végig középen, mind két oldalról székekkel, egy nagy tábla volt az egyik szék háta mögött, az asztalon rengeteg papír hevert. Gondolom az én papírom is ott hevert valahol köztük. Volt pár kép is, de azok inkább ilyen versenyeredmény féleségek voltak, volt egy nagy tábla, amire képek és szövegek voltak ragasztva, gondolom valamilyen fal lehetett, egy órarendféleség, és egy kávéfőző. Egy örökzöld cserje dobta fel az iroda hangulatát, ami az ablak alatt kapott helyet, és pár darab szekrény, ami véglegesen kiegészítette az irodás összhangot.

-          Yukiko, igaz? – kérdezte hirtelen.

-          Igen. Nathaniel, ugye? – kérdeztem vissza.

-          Pontosan. – válaszolta hatalmas mosollyal. – Belenéztem a kartonodba és láttam, hogy az előző iskoládban te voltál a DÖK elnök. Szeretném, ha ezt a tevékenységedet itt is folytatnád. – válaszolta mosolyogva. – Segítőkre mindig szükség van.

-          Persze, ha szeretnéd. – helyeseltem. Abban nem voltam biztos, hogy mások kartonjában szabadon bele lehet e nézni, de inkább nem szólaltam meg. A következő percekben elintéztük, ami a beiratkozásomhoz szükséges, majd végre végeztünk a papírmunkákkal.

-          A következő órád, helyesbítek óránk az 5. teremben lesz. Ha akarod, elkísérhetlek és körbe is vezethetlek az iskolában, ha szeretnéd. – Válaszolta készségesen.

-          Az nagyon jó lenne. Nem szeretnék már az első napon eltévedni. – mosolyogtam majd kimentünk az ajtón. Kezdtem egy kicsit feszülten érezni magamat a társaságában, hiszen egy idegen és egy fiú, végtére is életem során még sosem vett körül ennyi hímnemű alak, mint ma alig 1 óra leforgása alatt. Csendben lépdeltem mellette, de éreztem, hogy kíváncsian fürkészi az arcomat, aminek hatására éreztem, hogy minden vér az arcomba szökik. Próbáltam csak előre figyelni és igyekeztem minden egyes kis apró részletet pontosan jól belevésni az emlékezetembe. Megállapítottam magamban, hogy egy kicsit érdekel ez a fiú és mellette valahogy kezdtem megfeledkezni Arminról..