§ IV. Rész

Itt a következő rész, olvassátok szeretettel :) 

Kicsit hosszúra sikeredett ♪ ^-^

IV. Rész

„Egyetlen lélegzet szürkésfürtje illatából, a szája egyetlen csókja, kezének érintése többet ér, mint az egész öröklét e nélkül”

11 fele lehetett az idő, amikor is Nathaniel szembefordult velem és aranyszínű szemeit az arcomra szegezte. Minden lányt így el tud csábítani? Biztos a reggeli lány is rá pályázik, minden iskolában van egy olyan lány, mint ő, gazdag, kényes, hisztérikus, és általában az ilyen lányok ilyen pasikkal keverednek össze, mint amilyen Nathaniel is. Néha elgondolkozom azon, hogy miért vagyok ennyire szürke kisegér, de megerősítő válasz az sosem érkezik sehonnan sem.

- Hát, ennyi volna. – hallottam a hangját, amitől kicsit összerezzentem.

- Ő ki? – kérdeztem félénken, majd remegő ujjakkal a padon ülő fiú felé mutattam. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem figyeltem arra, amit mondott, de a kíváncsiság felülkerekedett bennem. Nem egészen vagyok benne biztos, de azt hiszem szürkés, vagy a hamuhoz hasonló színű volt a haja, hogy ez eredeti e vagy festett, azt nem tudtam megállapítani, ugyanis nem vagyok fodrász. Viszont láttam, hogy alul a haja kicsit zöldes árnyalatú. Különbözött a szeme színe, ez keltette még fel az érdeklődésemet. A balszeme zöld volt, de nagyon rikító zöld a jobb szeme pedig aranysárga. Egy kis jegyzetfüzetbe írt, amiből néha felpillantott és a toll kupakos végét a szájához emelte, még a vak is meg tudta volna állapítani, hogy a szeme fakó, üveges a gondolatai egészen máshol járnak. Földöntúli volt az arca. Hamuszínű haja az arcát keresztezte annyira megbabonázott, annyira vonzott magához. Őrült vagy Yukiko! Kezdtem belepirulni a saját gondolataimba.

- Ő Lysander. Félénk, és visszahúzódó fiú, de amúgy barátságos. – Mondta Nathaniel mosolyogva.

- Neki nincs órája? – kérdeztem még mindig kábultan. Ezért szégyelltem is magam.

- Valószínűleg lenne, de amikor rátör az ihlet, félek mindig megzavarni. – mondta majd a szemem sarkából észrevettem, hogy most felé nézett. A fiú, Lysander nem vette észre, hogy ketten is figyelik, zavartalanul írt tovább a jegyzetfüzetébe. A neve is annyira különleges, és régimódi talán éppen ezért vonzódom annyira hozzá.

- A barátod? – kérdeztem félénken, majd most már felpillantottam az arcára. Savanyú képet vágott, és kicsit ridegebb hangon szólalt meg.

- Nem, nem igazán. – válaszolta majd a földre szegezte a szemét. Igaz, ez csak pár másodpercig tartott, s nekem lehet jobb lett volna nem is észrevennem, de könnyen átlátok másokon. Amikor ismét felém fordult már hatalmas mosoly terült el az arcán. – Gyere, menjünk órára. – válaszolta majd megfogta a könyököm és elkezdett gyengéden az ajtó felé húzni. Utoljára hátrapillantottam, és találkozott a tekintetünk a padon ülő fiúval. Gyorsabban kezdett el dobogni a szívem, a torkom kiszáradt a kezem remegett. Úgy éreztem ott, akkor Nathaniel kezei közt magam, mint egy elveszett. Gyorsan lesütöttem a szemem és visszafordultam Nathaniel felé. Amikor beléptünk az ajtón elengedte a könyököm és előttem araszolva elvezetett az 5. terembe.

- Itt is vagyunk. Én most nem fogok bejönni órára, sok halaszthatatlan dolgom van még a DÖK-ös teremben, de később még találkozunk. – mondta azon a bársonyos hangján. Pár percig még nézett aztán nehézkésen elindult majd becsukta maga mögött a DÖK-ös terem ajtaját. Oké, innentől egyedül Yukiko. Félénken beléptem az osztályba és megkönnyebbülten vettem észre, hogy senki sem foglalkozott velem így letelepedtem az ablakfelőli legutolsó helyre. Nesztelenül húztam ki a székem, leültem, majd az ablakon néztem kifelé. Meglepődve vettem észre, hogy az alak már nem ül kint a padon. Igen nagy örömömre a kilátás pont a padra esett, micsoda véletlen. Legközelebb a fal felőli oldalon foglalok helyet. Próbáltam kiverni mindenféle hülyeséget a fejemből, ami nem kapcsolódik a tanuláshoz, de nehezen ment. Új kísérletet tettem a felejtésben és csak néztem, hogyan fújja a szél a fákat, hogyan hajolnak jobbra és balra kecsesen, egy balett táncosnő is megirigyelte volna őket ezért a hajlékonyságukért. Vagy a madarak játékosságát, ahogyan kergetőztek a nagy foci pályán a fák és virágok között, illetve ott a pillangók tánca. Ezekért a dolgokért gyönyörű a természet.

- Leülhetek? – kérdezte valaki halkan. Nevetségesnek tűnhetek biztosan, hogy az átlagos ’udvart’ pásztázom, de annyira le tud kötni a természet. Ezért is hordok magamnál kamerát. Minden pillanatot megakarok, örökíteni, ami az életem e szakaszában történik. – Hahó.. – majd valaki megérintette a vállam, amitől kicsit kipattantam a székemből.

- Iiigen? – kérdeztem becsukott szemekkel még mindig a mellkasomon tartva a kezem.

- Jól vagy? – hallottam egy aggódó hangot. Az a hang a legszebben csengett, igaz mély volt és érdes, de gyönyörűen hangzott és érdekes módon megnyugtatott.

- Igen, csak nem szeretem, ha váratlanul megérintenek. – Kinyitottam a szemem, de azt kívánom bár ne tettem volna. Ugyanis egy kíváncsi szempár meredt rám, egy zöld és egy aranysárga, tudtam reménytelenül elvesztem.

- Ó, Sajnálom az én hibám. Nem volt szándékomban megijeszteni, csak nem figyeltél rám és gondoltam tervet váltok. Láttam, hogy figyeled az udvart. Téged is leköt a természet? – kérdezte érdeklődve majd leült mellém. Elkábultan figyeltem rá, majd amikor már 1 percig nem válaszoltam elnevette magát. – Jól vagy? – kérdezte, de már nem aggódóan, ha nem mosolyogva.

- Igen, azt hiszem. És igen, néha leköt. Szeretem nézni, ahogy, fújja a szél a fákat, olyan kecsesen mozognak. – mondtam majd ismét az udvar felé mutattam, ami kicsit bugyután nézhetett ki.

- Én is pont így látom. Végre egy ilyen ember, aki meglátja az egyszerű iskolaudvar szépségét! Fotózni is szoktál? – kérdezte még mindig érdeklődve majd az egyik kezére támasztotta arcát és fél testtel felém fordult. Megrémített ez a szituáció. Az ép eszű ember biztos azt gondolná, hogy egy idegennel bizony ennyire barátságosan nem viselkedünk. Az én agyam is elkezdett forogni. Mi van, ha valakivel fogadott, hogy valamilyen úton-módon engem átver? Elcsábít, ami neki nem nagy feladat, hiszen szívdöglesztően néz ki, és a mosolya.. Arról inkább nem is mondok véleményt. Ezért furcsa, hogy Lysander aki értelmesnek látszik, kedves, udvarias, rendkívül jó képű pont engem szemelt volna ki beszélgető partnerének. Szeretem magam nem megégetni, a seb tudniillik nehezen gyógyul és a heg pedig rosszabb esetben örökre látszik az ember kezén, vagy ott ahol éppen szerencsétlenül megégette. Kicsit elhúzódtam tőle, amit szerintem észre is vett, hiszen tartást váltott, és most már csak az arcát fordította felém.

- Néha. – ennyi volt a válaszom és újra csak az udvart pásztáztam.

- Gond, hogyha ide ülök? – tért rá a témára és kicsit fojtott volt a hangja.

- Nem.. – válaszoltam nagyon halkan. Pár perc után hallottam mellőlem egy széknyikordulást, majd amikor mellém pillantottam csak Lysander hűlt helye fogadott. Próbáltam megkeresni a szememmel majd legelöl pillantottam meg egy fehér hajú lány mellett. Olyan stílusa volt mind Lysandernek, gondolom ő lesz a jövőben a barátnője, és igazán nem vitatom gyönyörű lány volt. Az ilyen kis szürke kisegerek, mint én pont olyan barátot érdemelnek, mint az a kis szemüveges barna hajú srác, aki folyton engem lesett. Kezdtem kicsit rosszul érezni magamat. Majd elkezdődött az óra. Persze amikor kimentem bemutatkozni hadartam, el is vörösödtem, nem találtam a szavakat, és ahogy mentem vissza a helyemre ráadásnak fel is buktam egy lány lábában. Persze a szőke hajú lány lábában botlottam meg, akivel volt szerencsém reggel megismerkedni, és bizton állítom, hogy szánt szándékkal tette ki elém, hogy mindenki előtt leégessen. Hangos nevetések közepette ültem vissza a helyemre, kezdtem megállapítani, hogy szörnyű ez a nap. Ma csak bemutatkozó órák voltak és megörültem, amikor néha új tanárt kapott az osztály, mert akkor nem nekem kellett csak egyedül bemutatkoznom, ha nem a többi osztálytársamnak is. Az a lány, akinek smaragd színű szemei voltak egész nap engem figyelt és halkan sugdolózott a barátnőivel, gondolom rólam. A legrosszabb tulajdonságom, hogy hamar elsírom magam, akaratlanul. Most is ez történt. Megint az udvarra fordítottam a fejem, és elmorzsoltam egy könnycseppet. Amikor már úgy éreztem, hogy kibírom könnyek nélkül visszafordultam a tanári asztal felé, de a szemem ismét találkozott az aggódó szempárral, aki sok paddal előttem ült, próbáltam nem tudomást venni róla és inkább a tanárra fókuszáltam. A fehér hajú lány eközben súgott neki valamit, majd amikor vége lett az órának megölelte, és láttam, hogy Lysander azt mondja neki: - Köszönöm, és ő is szorosan átölelte. Ez a kép pont elegendő volt nekem ahhoz, hogy teljesen kikészüljek. Ahogy mentem volna kifelé az ajtón csak annyit éreztem, hogy valaki hátulról erősen meglök aztán szerencsétlenségemben, valaki lábában ismét megbotlottam, elveszítettem az egyensúlyom és puff, előre estem. A papírjaim szanaszét repültek. Rendesen bevertem a könyököm és a térdem, de nem is emiatt homályosult el minden. Most azt hiszem betelt a pohár és utat engedtem a könnyeimnek. Ahogy szedtem össze a papírjaimat, csak a gúnyos kuncogásokat hallottam a hátam mögül majd megpillantottam egy kezet, aki szorgosan próbálta összeszedni a maradék szétszóródott papírlapomat majd végül egy kupacban átnyújtotta.

- Nem ütötted meg magad? – kérdezte mosolyogva Lysander. Kiborultam. Hány lány kell neki? Egyel nem képes megelégedni?

- Nem, teljesen jól vagyok. – válaszoltam a valóságot megcáfolva, hiszen még remegett a hangom és a könnyeim is ott lapultak még a szemgödrömben.

- Segíthetek esetleg valamit? – kérdezte készségesen, majd amikor hozzám ért volna elugrottam előle. Óvatosan ránéztem, majd láttam, hogy a fehér hajú lány a térdemet pásztázza, majd automatikusan a szájához emeli a kezét. Lepillantottam majd megláttam, hogy kicsattant a térdem. Nem volt nagy seb, tehát ki elemeztem magamban elvérezni sajnos nem fogok. Lysander is követte a tekintetem majd lépett volna felém, de azzal a lendülettel én 3 lépést hátráltam.

- Igen. Hagyj békén, és kérlek, ne gyere a közelembe. – sziszegtem halkan. Egy pillanatra kővé dermedt majd hátat fordított nekem és elviharzott. A fehér hajú lány dühös pillantást vetett rám majd Lysander után futott. Elővettem egy papír zsebkendőt majd rányomtam a térdemre, de idegesen vettem észre, hogy csak még jobban elmaszatoltam a már megalvadt véremet. Amikor eltettem az irataimat a táskámba követtem a tömeget, gondoltam végül is mindenki csak kifelé mehet az iskolából. Megnyugodva néztem körbe, hogy sikeresen kijutottam az iskolából. Egy piros pont Yukiko! Viszont Armin kocsiját nem láttam és kezdett elfogni a pánik, végül is csak ez az egy esélyem van a hazajutásra. Összeszedtem minden gondolatomat és emlékemet majd kifordultam jobbra és elindultam a járdán. Megint kezdtek könnyek gyűlni a szememben, hiszen ennél szörnyűbb nap nem is történhet egy emberrel meg, és még péntek 13. sincs. Amikor már vagy 30 perce bolyongtam feladtam. Leültem egy padra majd a tenyerembe temettem az arcom. Még arra sem figyeltem fel, amikor egy kocsi megállt előttem.

- Hála Istennek meg vagy Yukiko. Mindenhol kerestelek. De hiszen te vérzel. Jól vagy? – hallottam egy aggódó hangot. Felpillantottam Arminra aki a kocsiból nézett kimeredt szemekkel. – Te sírtál? Mi történt ma? – kérdezte, de már inkább bosszúsan és a szája penge vékonyságúvá szűkült.

- Jól vagyok. Szuper napom volt. – mondtam tettetett örömmel, de pár másodperc múlva elkezdtem zokogni. Egy ajtó csapódást hallottam majd éreztem, hogy Armin a vállaimra tette a kezeit.

- Otthon mindent elmesélsz jó? – én csak ránéztem a könnyeim keresztül majd szorosan átöleltem. Szegény nem is tudta, hogy mit tegyen ezért csak ő is átölelt. Amikor már elgémberedtek a karjaim felálltam és Armint követve beültem az anyósülésre. Bekötöttem magam, majd pár perc múlva megnyugodva vettem észre, hogy Armin most teljesen komolyan vezet és csakis az utat figyeli, semmi halál közeli élmény, semmi szlalomozás. Az én kezem a sebesség váltó mellett pihent, majd amikor pirosat kaptunk, ahogy szokás, vagyis jobbik esetben, megálltunk. Én csak kifelé bambultan az ablakon, de váratlanul ért, amikor valami melegséget éreztem az időközben elhidegült ujjaimon. Akkor esett le, hogy Armin kezének a melegségét érzem, ugyanis megfogta a kezem. Teljesen megdöbbentem és még a lélegzetem is elállt. Nem mertem ránézni, tudtam, hogy úgy sem tudná megmagyarázni és nem is akarom, hogy megmagyarázza. Próbáltam úgy tenni mintha mi sem történne, lehet, rossz színész vagyok, de ez most bevált. Némán folytattuk a fél órás utat hazafelé... Persze ő végig fogta a kezem...