Sziasztok! 

Ez a blog, hogy már így előre bevezessem egy történetről fog szólni. ( Milyen meglepő mi? ). A történethez felhasználtam néhány elemet játékokból, vagyis egyből ( Csábításból jeles) de nem kép szerint fogjátok megkapni a történetet, hanem ilyen bejegyzéses formátumban. Leszeretném már az elején tisztázni, hogy lehet nem éppen Happy End-es, csöpögős love story-t fogok létrehozni, ha nem egy eléggé realisztikus szinte már őrült képzetű művet, amiben teljesen visszaköszönnek a való élet kegyetlenségei, persze mesével fűszerezve. Ott lesz az igazságtalanság, a fájdalom, a hiány. És a legvégén talán a boldogság. A neveket amik a játékban is szerepelnek teljesen úgy hagytam, igazából nekem is tetszenek ezek a férfi nevek, csakis ezért..>.< Nagyon lassan fog kibontakozni, és ígérem nem több szálon fog futni a cselekmény, hogy ne hogy összegabalyodjatok már a leges legelején. Lesznek remélem olyan részek az írásomban, amikor már ökölbe szorult kézzel várjátok az új történetem megjelenését és amikor már egy kis csomag zsepit is odakészítetek a monitor mellé. Szeretnék egy igazán remek történetet összehozni, szeretnélek titeket egy kicsit kitépni a zord valóságból, egészen Esgharadig repíteni ahol egyszerre válik az álom valósággá és a valóság álommá.
Úgy képzeltem el, hogy leírom az első részt aztán megszavaztatom, hogy legyen e második. Így reális szerintem :) Élvezzétek szeretettel! :)

I.rész

"Van olyan dolog, ami attól szép, hogy nem lehet a miénk."

Talán nekem is örülnöm kellene. 16 éves vagyok, van egy macskám Yuri, van családom, és van életem. De valami hiányzik. Igazából sosem tudtam mi, amíg el nem kerültem otthonról. Rengeteget veszekedtem erről Anyámmal, de ő teljes mértékben annak a párját fogta, hogy nekem el kell költöznöm keresztanyámhoz, Hasumihez. Már éppen kezdett minden tökéletessé válni az életemben, már majdnem megpályázhattam volna a DÖK elnöki posztot a suliban, már majd nem lettek barátaim, majd nem megtaláltam a szerelmet, és végül majd nem már boldog voltam. Erre anyám a csupa szív és jó lélek angyal, elküld a már 10 éve nem látott Hasumihez, aki igaz bölcs, és okos de semmiféleképpen nem egy lázadó tinédzser megfékezőjének a megtestesítője. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam otthon a szobámban a nagy bőröndömmel együtt amikor lépteket hallottam meg a folyosóról, majd Anyu benyitott. Megpillantottam a gyenge halovány fényben édesanyám éjfekete haját, majd már majdnem elmosolyodtam amikor is az arcára tévedt a tekintetem. Csak ennyit szólt: 

- Kész vagy? Indulhatunk?- kíváncsi tekintete nem mutatott semmilyen érzelmet a türelmetlenségen kívül.

- Még pár dolog Anya, aztán indulhatunk. - beszéltem fojtottan. Persze erre ő felháborodottan becsapta a szobám ajtaját. Nem törődve hirtelen haragán körbe néztem a szobámban, átgondoltam, hogy minden fontosabb dolgot elpakoltam e. Megállapítottam egy percnyi gondolkozás után, hogy igen mindent elpakoltam amire szükségem lehet majd az úton. Fehérnemű, sminkek, nőies dolgok. De egy valamit nem fogok tudni magammal elvinni, a boldogságomat. Bele fektettem minden energiámat ebbe a nyomorult évbe, és most, félévkor összeomlik minden és kezdhetek mindent előröl egy idegen városban. Félek. A fél világot át fogom utazni, ugyanis keresztanyám, Hasumi, Esgharadban lakik. Igen. Esgharad. Egy percre sem fordult volna meg a fejemben, hogy még Japán határszélének a határát is megközelítsem erre pont arra a helyre küldenek, ahonnan régen kitoloncoltak. Anyám néha szerintem nem tud reálisan gondolkozni, vagy túlságosan szerelmes az új élettársába, őszintén nem tudom. Néha azt érzem, mintha egy negyedik kerék lennék csak a tökéletes életükben, s lehet nem is látom rosszul. Már majdnem kezdtek elgémberedni a lábaim, ezért felkaptam a bőröndömet és Yurinek az utazótáskáját, majd lebillentem a lépcsőn. Nem volt sok cuccom, és nem is akartam innen valamit is elvinni, mert egy felesleges, és kettő, rengeteg emlék kötődik minden egyes ruhadarabomhoz. Nehéz szívvel elbúcsúztam Yubiishotól, majd felszállt a gépem. Kalapáló szívvel és tördelt ujjakkal ültem le a székembe, a 12-volt az enyém. Szerencsére ablak mellett kaptam helyet, és így legalább élvezhettem a kilátást ami néha nem volt nagyon szívmelengető. Néha teljesen falfehérré változtam, mint például akkor amikor Ayosha felett repültünk, ott légörvénybe került a gép. Na, az a pillanat volt az amikor egymás után elmondtam vagy 10 'Mi atyánkot'.. :) Szerencsére épséggel kikeveredtünk a légörvényből és zavartalanul folytathattuk az utunkat. Egyébként említettem már, hogy tériszonyom van és a repüléstől is félek? Nagyszerű párosítás, mondhatom. A sok gondolkozásba valahogy elnyomott az álom. Azt álmodtam, hogy már éppen megérkeztem Esgharadba amikor Hasumi kijött elém a reptérre. Teljesen tökéletes hangulat volt, szívélyesen fogadott, megölelt, és még haza is furikázott. A másik képkocka, hogy ott állok az osztály előtt, első nap, új diák, bemutatkozás ilyen óra szinten. Jöttek a kíváncsi kérdések, vannak helyes pasik, mit ettél? Miért vagy ennyire fehér? Miért kék a szemed? Milyen tanuló voltál..Stb. De valami ott történt. Ahogy kimentem a tanterem ajtaján ott állt egy fekete, félre zselézett hajú fiú, a gyönyörű kék szemeivel. Egy játék konzolt tartott a kezei között, majd halkan szitkozódott. Aztán hangosan, amikor ügyetlenül neki mentem és ő kiejtette a kezéből a konzolt. 

- Nem tudsz vigyázni? - kérdezte mérgesen, összeszűkült pupillával majd ellökött az útból. Igen ez volt életem első durva érintése, és életem első szerelme...

Hirtelen megrándult a gép, majd egy vékony japán női hangot hallottam meg a bemondóban. 

- Utasaink, kérjük kapcsolják be az öveiket. Leszállunk. - majd éles sípolással kikapcsolt a bemondó. Álom lett volna, csupán? De ez.. Ez olyan valósnak tűnt. Majd amikor már szétcsipkedtem magam, rájöttem álom volt, és a furcsa tekintetek kereszttüzében belemélyedtem a székembe és inkább a kilátásra fókuszáltam. Láttam Esgharad fényeit, láttam a lenyugvó nap lassú mozgását. Várjunk csak.. Naplemente?. Gyorsan rápillantottam az órámra és meghökkenve olvastam le róla, hogy már délután öt óra van. Azt is ki elemeztem magamban, hogy a fáradtság és a kimerültség szőhette bennem ezt a borzalmas álmot. Sosem voltam szerelmes, és nem is akarok az lenni. Láttam mennyire szenved Anya, apa halála után, és nekem ez a fajta fájdalom, gyász nem kell. Amikor landolt a gépünk óvatosan kicsusszantam az ülésemből, de nem voltam elég óvatos mert lefejeltem a fenti csomagtartót, és megkellet kapaszkodnom a szembe levő ülésben, ne hogy elessek. Amikor végre kitisztult a látásom, és nem láttam mindenből kettőt, elindultam. Kalapáló, remegő kézzel de elindultam. Már láttam ahogy ereszkedik fel a repülőgép ajtaja, és csillannak meg a repülőgép oldalán a lemenő nap sugarai. Gyönyörű volt ezt nem tagadom. Vettem egy nagy levegőt majd kiléptem a teljesen új illatú, ismeretlen világba. Amikor biztonságosan lesétáltam a lépcsőn, és felnéztem hihetetlen érzés fogott el. Ott állt Hasumi, egy fekete hajú fiú, egy kis alacsony vörös hajú lány, és még egy kisebb fiú. A kicsi fiú nyalókával a kezében integetett felém. Tulajdonképpen nem értettem miért integet egy ismeretlennek, de jól esett. A fekete hajú srác, magas volt és vézna. Tengerkék szemei elkerülték a tekintetemet, és halkan Hasumihez beszélt, aki beszéde hallatán elmosolyodott. Miért nem végeztem el a suliban azt az egy hónapos tanfolyamot ami megtanított volna szájról olvasni?. Igen, ilyenkor bán szinte mindent az ember meg, utólag. Felvettem a bőröndömet és Yuri utazótáskáját, aki már ficánkolt, neki sincs ínyére a repülés állapítottam meg csendben, magamban. Furcsa volt minden, annyira más. Megváltozott Esgharad, nem tudom, hogy képes leszek e újra azt mondani hogy, otthon vagyok...

Ennyi lenne egyenlőre a bemutató rész, remélem tetszett nektek :) Elérhettek facebookon is, írjatok bátran ha kérdésetek van. Sziasztok :)